Az alap: mondjunk igent Krisztusra – Országos cigánypasztorációs lelkigyakorlat Nagykállón

Hazai – 2020. augusztus 10., hétfő | 18:21

Augusztus 7. és 9. között Nagykállón, a Korányi Frigyes Görögkatolikus Általános Iskola és Gimnázium és Kollégiumban körülbelül 130 fő részvételével rendezték meg a II. Cigánypasztorációs Lelkigyakorlatot, „Az Eucharisztia ajándéka” mottóval.

A három napon előadások, tanúságtételek hangzottak el, többek között a következő témákban: Isten a szeretet. Találkoztam-e már vele, befogadtam őt? Isten közel lép a világhoz, hogy felfoghassuk őt (üdvtörténet, Biblia, megtestesülés, szentségek.) Hiszek ebben? Élek vele? A szentségi házasság fontossága. Hogyan élem az Eucharisztia titkát a hétköznapokban? (család, szegények, szenvedők iránti szeretet, a szenvedés idején). Hogyan vezethetünk másokat is az Eucharisztia titkához?

A zárónapon, vasárnap reggel Szocska Ábel görögkatolikus püspök elmélkedését hallgathatták meg a jelenlévők.

A főpásztor Lukács evangéliumának azon részéről elmélkedett, amikor az Emmausz felé haladó tanítványok találkoznak a feltámadt Jézussal. Szocska Ábel arra kereste a választ, hogyan vezethetünk másokat az Eucharisztiához. Kiemelte: nem ő, hanem maga Jézus Krisztus mondja ezt el, mutatja meg. A fontos a lelkiállapot, amelyben a tanítványok vannak, akik még nem tudják, hogy Krisztus feltámadt. Jézus keresztre feszítésekor szétszéledtek, mert féltek, hogy ők is Mesterük sorsára jutnak. Emmausz tizenhárom kilométerre volt Jeruzsálemtől, kisebb település lehetett, azért mentek oda, hogy elbujdossanak, majd hajóra szállva elhajózzanak idegen földekre.

A mi életünkben is előfordulhat, hogy azt mondjuk: elég volt, nem bírom tovább, itt hagyom a családomat, a munkahelyemet, az Egyházat, a közösséget, az országot. A félelem eluralhatja a lelkünket, ahogyan a két tanítvány lelkét is eluralta, akik nem voltak apostolok, valószínűleg a hetvenkét tanítványhoz tartoztak. Az Úrjézus megmutatja nekik, mit kell tenniük, hogy legyőzzék a félelmüket. Beszélgetni kezd velük, és ők kitárulkoznak. A mi életünkben is milyen jó, ha elmondhatjuk bánatunkat, gondunkat a házastársunknak, a barátunknak, gyóntatónknak. Jézus mint egy pszichológus fordul hozzájuk, de ez még nem elég, megkérdezi tőlük: Hát nem olvastátok a prófétákat? Nem tudjátok, hogy mindennek meg kellett történnie? Nem tanulmányoztátok az írást? Ebben találhattok magyarázatot a történtekre. A rendszeres szentírásolvasás az, ami útbaigazít minket a mindennapokban, többet ad, mint a barát vagy a pszichológus – mondta a püspök. – De még ez sem elég. A tanítványok Jézussal együtt Emmauszba érkeznek. Jézus a vacsoraasztalnál megtöri nekik a kenyeret, és a kenyértörésben felismerik Krisztust. Ez már a legmagasabb fokozat, Krisztus az Eucharisztiában önmagát ajándékozza nekünk, és ez hatalmas fordulat: a tanítványok ekkor visszafordulnak, és nem félnek többé. Az Eucharisztiában a tanítvány, az ember megerősödik Krisztusban, és akkor Krisztussal már képes szembenézni a legnagyobb fájdalommal, nehézséggel is.

Szocska Ábel feltette a kérdést: Mekkora áldozatra vagyunk képesek Krisztusért? Mi az egyetlen feltétel, amit az ősegyházban feltételül szabtak, hogy valakit pappá szenteljenek? Jézus Krisztus követése: adjam önmagamat át teljesen Krisztusnak – hangzott el válaszként. – Igen, erre sokan voltak képesek. De nem ez volt az egyetlen feltétel, hanem az, hogy készen állok-e szükség esetén feláldozni az életemet Krisztusért. Képzeljük el, hogy terroristák törnek be a terembe, bezárják az ajtót, mindenki fejéhez fegyvert fognak, és csak azoknak kegyelmeznek, akik hajlandók megtagadni Krisztust. Vajon hányan lennénk hajlandók kitartani keresztény hitünkben?

A főpásztor egyúttal figyelmeztetett: ahhoz, hogy cigány testvéreinket az Eucharisztiához, Krisztushoz vezessük, arra a lelkületre van szükségünk, ami az emmauszi tanítványokat eltöltötte a kenyértörés után. Minden az Eucharisztiából nőtte ki magát, az Egyház ebből táplálkozik. A személyes találkozás, személyes példaadás által lehetséges cigány testvéreinket is elvezetni az Eucharisztiához. Visszatérni a korábbi életkörülményeinkhez, legyen az szegényes, gazdagabb, de már Krisztussal együtt – zárta közvetlen hangvételű előadását Szocska Ábel püspök.

Ezt követően a kiscsoportok vezetői kört alkotva beszélve élményeikről, zárták le a lelkigyakorlatot. A háromnapos rendezvény fő szervezője a Nyíregyházi Egyházmegye volt, élén cigánypasztorációs megbízottja, Oroszné Obbágy Rita, aki elmondta: a héten Máriapócson jártak, és kórházba került egy munkatársuk, kétoldalú tüdőgyulladással, erősen köhögött. Férjével együtt imádkoztak érte, és úgy szervezték meg a háromnapos lelkigyakorlatot, hogy ha egyikük esetleg kidől a sorból, valaki biztosan átvette volna a szerepét. Ennek a minden részletre kiterjedő szervezésnek volt köszönhető, hogy több felszólaló is hangoztatta: ilyen szuper rendezéssel még soha nem találkozott.

Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációért felelős püspöke hálát adott mindenért Istennek: Jézus itt volt a három nap alatt, és most is köztünk van, gyógyított. Gondolja át mindenki személyenként, mit kaptam én, mit viszek haza. Más lesz az életem a három nap után? Milyen elhatározás született meg a lelkemben, amit igyekszem megvalósítani a mindennapokban? – A szombathelyi megyéspüspök hálát adott, hogy Jézus végig jelen volt közöttük, kiemelve, hogy „a cigánypasztoráció vezetői nem mi vagyunk, hanem a Te kegyelmed”.

Az élményeket felidéző kiscsoportok vezetői közül többen is méltatóan szóltak Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye érsek-metropolitája előadásáról, amelyben arról beszélt: nem véletlen, hogy az ember hová születik, ott kell kihozni önmagából a legjobbat, közössége javára, hirdetni és megélni Jézus Krisztus szeretetét. Szinte mindenki dicsérte Kocsis Fülöpön kívül Székely János szombathelyi megyéspüspököt és Szocska Ábel, valamint Orosz Atanáz görögkatolikus püspököket, a papok közül Ede, Géza és Győző atyát, akik kellő komolysággal és alázattal végzik a cigánypasztorációt. Voltak, akik azt emelték ki, hogy a dicsőítő imában, énekben egészen közel kerültek Istenhez.

Az egyik résztvevő most, a három nap alatt tapasztalta meg, mi a különbség a vallás és a hívő között. Volt, akit az hatott meg, hogy a házasság szentségében harmadikként jelen van Jézus, és hogy mennyire fontos az életünkben az Eucharisztia, az abban jelenlévő Krisztus. Többen hangoztatták, hogy új barátokra, közösségre leltek; csakúgy mint azt, hogy meg kell erősödni Jézusban. Krisztus számít ránk, mi pedig számítunk Krisztusra, kegyelmére – fogalmazott az egyik élményidéző. Sokan beszéltek arról, hogy mennyire fontos a szentségekben való elmélyülés, és az örömteli élményekről, amiket tovább visznek a hétköznapokban.

Szinte mindenki kiemelte a baráti, szeretetteljes hangulatot, eltűnt a különbség cigány és nem cigány között. Beszámoltak a közösség erejéről is, hogy nincsenek egyedül, sokan vannak Isten szőlőskertjében. Tovább kell adni mindazt, amit itt tanultak, szolgálni Istent, mindenütt, falun, városban, ahová az Úr rendeli őket. Csodálatos dolog volt, hogy itt, a három napon találkozott egymással cigány és nem cigány, római katolikus és görögkatolikus, eltűntek a különbségek, a szeretet embereket összekötő erejében. Voltak, akik nem titkolták: otthon, a környezetükben vannak súlyos nehézségek, de itt erről is mertek őszintén beszélni, így valódi beszélgetések, találkozások jöttek létre. Rengeteg kérdés van az életben, de csak egyetlen lényeges: Hiszünk-e a feltámadásban és az örök életben? Ha erre igennel válaszolunk, akkor minden más kérdés a helyére kerül. Igent kell mondanunk Krisztusra, ez alap az élet minden területén, így a cigánypasztorációban is. Csak akkor élhetünk együtt, cigányok és nem cigányok, testvérként, ha nem hagyjuk ki az életünkből Krisztust és az Egyházat. A cigánypasztorációban résztvevők Krisztus apostolai, ki kell vinniük Krisztust, a szeretetét, megbocsátást a világba.

Az egyik hozzászólónak feltűnt egy kigyúrt cigány férfi: ebben nincs semmi különös, de abban már igen, hogy ennek a férfinek az arcán mennyei öröm, boldogság tükröződött. Valaki hozzáfűzte: ahhoz, hogy ilyen mosoly legyen egy kigyúrt férfi arcán, kellett az itt lévő, cigánypasztorációban részt vevő püspökök, papok, zenészek komoly, elhivatott munkája. Egy idősebb hölgy felidézte, hogy idén januárban, egy vasárnapi napon halt meg a lánya. Nem is akart eljönni, végül barátai rábeszélésére van itt. Amikor belépett az ajtón, és ismerősei köszöntötték, azt kérdezve, hogy van, vissza akart fordulni. Mégis maradt. Itt megkapta azt a vigasztalást, amit már régóta kért az Úrtól. Egy görögkatolikus pap azt emelte ki, hogy az Egyház a titok, a szentség révén nem öncélú, de zárt közösség, amely nyíltan hirdeti a legnagyobb csodát, Jézus Krisztus feltámadását. A zárt közösségben kinyílt ajtón keresztül kell Krisztust elvinni a cigányokhoz.

Az élmények felidézését követően Székely János püspök mutatott be koncelebrált szentmisét a nagykállói Szent Péter és Pál római katolikus templomban.

Homíliájában a főpásztor Máté evangéliumának azon fejezetéhez fűzte gondolatait, amelyben Jézus a vízen járt (14,22–30). Felidézte: papnövendék korában Budapesten a szeminárium kápolnájában elmélkedett délutánonként, legtöbbször az evangéliumon, és ez a történet egyike volt azoknak, amik különösen közel álltak a szívéhez. Kicsit úgy érezte: papnak lenni annyi, mint vízen járni, természetfeletti életmód, és csak addig tudjuk ezt megtenni, amíg Jézust nézzük, amíg ő emel. Ez nemcsak papokra vonatkozik, hanem mindannyiunkra.

Csak addig tudunk szeretetben megmaradni, amíg Jézusra vetjük tekintetünket, derűben, szeretetben, odaadásban. Addig nem süllyedtek el, míg Jézust nézitek, míg engeditek, hogy ő emeljen – nyomatékosította Székely püspök. Szavait a lelkigyakorlaton résztvevőihez intézve leszögezte: „Ha őrizni akarjátok a kincset, amit itt kaptatok, ezt tegyétek. Jézust nézzétek, minden helyzetben őt vigyétek, szenvedésben, szegénységben, sötétségben, küszködésben.” A szombathelyi püspök több történetet is felidézett: az egyik szerint egy asszony rosszkedvűen ébredt. Borús kedvét csak fokozta, hogy a zsúfolt buszon sokan voltak, és mindenki hozzá hasonló hangulatban. Egyszer csak egy férfi felkiáltott: milyen szép időnk van! Most megyünk el egy templomkert előtt, milyen gyönyörűen megcsinálták. Többen a hang felé néztek, az asszony is, és látta, hogy a férfi kezében fehér bot. Isten egy vakot küldött, hogy ő és mások is megtanuljanak látni. Az asszony elszégyellte magát, alig várta, hogy este legyen, kedvesen fogadta a hazatérő férjét. A főpásztor felidézte édesanyja példáját is, aki egész életében rengeteget dolgozott, tisztességben felnevelte négy gyermekét, évekig ápolta a beteg édesanyját. Amikor Székely János édesapja este hazaérkezett, édesanyja mindig átölelte. Jézus szeretetéből táplálkozott, és ezt adta tovább gyermekeinek.

A megyéspüspök feltette a kérdést: Tudom-e Jézust látni az életemben, minden helyzetben, a szenvedésben, sötétségben is? Ott, ahol vagyunk, kell Jézus kezét megfognunk, és beteljesíteni szeretettervét. Péter háza fölfelé nyitott ház volt, befogadta Jézust és mindenkit. Legyen a ti házatok is ilyen, engedjétek be, hívjátok be Jézus fényét, gyermekeiteket is vezessétek hozzá. A gyermek legfőbb nevelője Isten, ő legyen a családotok fénye – mondta a főpásztor. – Ha Jézust beengedjük a szívünkbe, ez azt jelenti, hogy küzdeni is tudunk. Jézus soha nem ígért könnyű utat, vegyétek fel kereszteteket, sokat kell szenvednetek az én nevemért. Az értékes kincsek – szeretet, megbocsátás, irgalom – érvényesítésének ára van. Ám Jézus arra hív: merítsünk az ő kincseiből, és legyünk a világban az ő világossága.

A szentmise végén Kovács Róbert, a nagykállói templom plébánosa köszönetet mondott Székely János püspöknek, és leszögezte: elsősorban nem cigányok és nem magyarok vagyunk, hanem emberek, és egyek Jézus Krisztusban.

A szentmisén zenei szolgálatot végzett a szendrőládi roma egyházi kórus. Éneküket, játékukat hallva igazolódott, hogy a művészetek közül a zene tudja legjobban Isten közelébe emelni az ember lelkét.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria