Az „Egyház szeme”, a szegények képviselője – kérdések a diakonátus lényegéről

Hazai – 2017. február 23., csütörtök | 10:40

A Vigilia kiadónál megjelent, „A diakonátus teológiája” című gyűjteményes kötetet mutatták be február 22-én a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, ahol a könyv egyik szerzője, Stefan Sander, a Nemzetközi Diakonátusi Központ ügyvezetője tartott előadást a témáról.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A II. vatikáni zsinat nyomán újraéledt állandó diakonátusi hivatal lényegének, identitásának meghatározása számos kérdést vetett fel az elmúlt évtizedekben. Tisztázni kell a diakónusoknak a lelkipásztorkodásban betöltött szerepét, dogmatikai-teológiai „helyét”.

Stefan Sander, az Osnabrücki Egyházmegyei Diakónusképző Intézet igazgatója, a Nemzetközi Diakonátusi Központ ügyvezetője közel húsz éve foglalkozik diakónusokkal, a diakonátus teológiájával. Ez utóbbi területen „a szociáldiakóniai súlypontot” hangsúlyozza – mondta a vendégelőadót méltatva Molnár Ferenc állandó diakónus, a kalocsa-kecskeméti főegyházmegyei diakónusképzés vezetője a Sapientia Főiskolán.

Stefan Sander előadása elején felvázolta a problémakört, amely XVI. Benedek pápa 2009. december 15-én megjelent Omnium in mentem kezdetű motu propriója nyomán elmélyült. A pápa ebben a dokumentumban az egyházi hivatalokról szólva a 1008. egyházjogi kánont a Katolikus Egyház Katekizmusának szelleméhez igazítva kimondja: a püspök és a presbiter Krisztus mint az Egyház Feje személyében cselekszik, a diakónus pedig a liturgia, az Ige, a szeretet diakóniájában szolgálja (!) a népet. Ez a szétválasztás csökkenteni látszik e hivatal értékét, és felveti a kérdést, hogy miben is áll a továbbiakban a diakonátus szentségi jellege. A változtatás megokolásának hiánya miatt a német egyházban elterjedt az a vélekedés, hogy az új egyházjogi helyzet a diakonátusnak az ordoból való kivétele, illetve egyenesen a nők diakonátusa számára készíti elő a terepet. Úgymond ezért kell megszüntetni a szentségi jelleget.

A pápai megnyilatkozásra, a találgatásokra, a vélekedésekre utalva Stefan Sander leszögezte: a II. vatikáni zsinat után hamarosan önállóvá vált diakonátusi hivatal teológiai státusza nem egyértelmű. Ugyanakkor felmerül az a kérdés is: vajon nem eleve szolgáló jellegű minden egyházi hivatal?

Az előadó a kérdések tisztázása céljából bemutatta az egyházi hivatalok főbb teológiai modelljeit. Sander alapvető megállapítása, hogy a hagyomány sokrétűsége és a zsinati egyháztan tág teret enged ezeknek a modelleknek, ugyanakkor tény, hogy könnyebb megmondani a diakonátusról, mi nem tartozik a lényegéhez, mint azt, hogy mi is igazán.

Az egyik modellben a diakónus úgy jelenik meg mint a pap segítője. Ebben a modellben az Egyház nem más, mint az üdvösség szentsége, és az Egyház élete Krisztusnak mint Főnek a szentségi megjelenítése, így az egyházi hivatal szentségi jellege az átváltoztatáshoz és a feloldozáshoz kötődik. A Lumen gentium (LG) kezdetű dogmatikus konstitúció 29. fejezete alapján a diakónus a szolgálatra (ministerium) kapja felszentelését. Sander rámutat, hogy az LG ide vonatkozó része egy 5. századi szövegen alapul, amely ellenséges a diakonátussal szemben. Ráadásul az eredeti – hosszabb – szöveg szerint a diakónus a püspök szolgálatára rendelt személy. Sander megjegyezte, hogy Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa e témáról azt nyilatkozta, hogy nem tudjuk, miben áll a diakonátus szentségi jellege, a hagyomány alapján tulajdonítjuk neki.

A másik modell abból indul ki, hogy a diakónusban Krisztus a szolga személyében cselekszik (komplementer modell). Eszerint a püspöki tisztségből részesedve a presbiter Krisztust mint az Egyház Fejét, a diakónus pedig a szolgáló Krisztust jeleníti meg. A diakónus tehát a püspököt képviseli, és alapvetően szociáldiakóniai feladatot kap, s ösztönzi is erre az embereket.

Felvetődik a kérdés: ez a szemlélet nem csupán a német egyház sajátja? Ott ugyanis a diakonátus szorosan összefonódott a Caritas tevékenységével. Németországban a diakónusoknak ma is a szociális területen van dolguk.

Ebben a modellben a diakónus valamiképpen a peremre szorul – mondta az előadó. – Ugyanakkor fontos üzenetet hordoz a lábmosás evangéliumi jelenete (Jn 13,1–20). Krisztus úgy jelenik meg itt, mint Fő (vezető, mester), egyúttal úgy, mint szolga. A Krisztusban végzett cselekvésnek tehát mindkettőre kell vonatkoznia.

Sander felvázolta a saját modelljét is, amely a Biblián és a hagyományon, valamint a diakónia szó valódi jelentésén alapul. Sander modelljének alapvető megállapítása: Isten jelen van a szegényekben, a szenvedőkben. Az LG 8. fejezete (Lk 4,18 és Lk 19,10 nyomán) és XVI. Benedek pápa Deus caritas est kezdetű első enciklikája is emlékeztet erre.

A másik fontos szempont ebben a modellben, hogy Jézus együtt étkezik a vámosokkal, bűnösökkel, jelszerűen üdvösséget és gyógyulást kínálva fel ebben az „étkezésben”. Az asztalközösség tehát összekapcsolódik a szegények szolgálatával, ahogy ez már korán ki is alakult a keresztény közösségekben.

A harmadik jelentős eleme ennek a modellnek „a hét férfi kiválasztásának” témája. Az ismert történetben szereplő férfiakat a 2. századtól kezdték diakónusoknak nevezni (az Apostolok cselekedetei nem nevezi őket diakónusoknak). Ők szolgálnak az asztalnál is, de István és Fülöp diakónusokról tudjuk, hogy hamarosan igehirdetőként léptek fel.

Lukács evangélistának a korai Egyházról rajzolt képében nem különültek el kizárólagosan szervezeti-karitatív és az igének szentelt feladatok – szögezte le Sander. – Filippiben Kr. u. 60-ban már megszilárdult ez a hivatal, a diakónus nem puszta kisegítője a közösségnek.

Az episzkoposzok mellett a diakónusok önálló szerepben is megjelennek (lásd 1 Tim 3,1–13; Didaché 15,1).


A modell elemeit számba véve végül a diakónia szó jelentését kell tisztáznunk – mondta a német előadó. – A kutatások szerint a korai kereszténységben az episzkoposz és a diakonosz szó jelentése nem tér el a zsidó, hellenista-római szóhasználattól, nem lesz eredendően keresztény használati módja. Azaz nem jelent szűken vett értelemben „szolgát”, hanem inkább közvetítőt, a mester követét. Például Hermész az ókori szövegekben Zeusz diakonosza. 

Az érett, kiforrott diakónusi hivatalt mutatja be egy 5. századi szír rendtartás (Testamentum Domini), melyben a szociális-karitatív feladat domborodik ki. A diakónus az „Egyház szeme”, oktatja a tudatlanokat, buzdítja a katekumeneket, figyelemmel van a szegényekre, a betegekre, számot ad a halottakról, a közösség elé tárja azt, amit tapasztal.

Sander saját modelljét felvázolva rámutatott, hogy soha nem lesz egyértelmű teológiája a diakonátusnak, ugyanakkor az Egyház alapvető feladatából jelentős következtetések adódnak.

Mivel az Isten és a felebarát iránti szeretet megbonthatatlan egység (ezt hirdeti az Egyház), a püspök egyházi hivatalában a papi és a diakónusi funkció elválaszthatatlan. Az ókeresztény Egyházban diakónust is lehetett püspökké kinevezni, anélkül hogy közben pappá szentelték volna.

A távlatokról szólva Stefan Sander hangsúlyozta a fontos szempontot: a diakónus alapvetően a szegények, az elfeledettek képviselője, s bennük éppúgy lehet találkozni Istennel, mint az eucharisztiában és az igében.

A feladatok sokfélesége pedig megfér egymás mellett: Kubában a katekézis, Svájcban a plébániavezetés, Németországban a szociális karakter dominál a diakonátusban, amely alapvetően nyitott identitás. A problémák tisztázásához pedig párbeszédre, türelemre van szükség az Egyházon belül, s az egyházi hivatalok között is.

Lukács László piarista szerzetes az előadás után az új könyvet méltatva megjegyezte: vegyük észre, Ferenc pápában az episzkoposz és a diakonosz találkozik, s ez élesen veti fel a kérdést: törődünk-e mindnyájan a szegényekkel?

A diakonátus az Egyház egyik legdinamikusabban fejlődő intézménye. Magyarországon 125, Olaszországban 4 ezer, az Egyesült Államokban mintegy 20 ezer diakónus szolgál.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria