Az én papom: Korom Imre

Becsületesen élni nehéz, de jó, és csak így érdemes! Becsületességre, pontosságra nevelni fiatalokat pedig nagyon nehéz és felelősségteljes dolog. Ahhoz olyannak is kell lenni. Az én papom egy ilyen ember. Mosoly van az arcán, kedvesség a lelkében és hatalmas felelősségérzet a rá bízottak iránt.

Imre atya nem csak közvetít, hanem tanít Gyulafehérváron a papnevelő intézetben és elindítja az úton azokat a fiatalokat, kik Isten mellett döntöttek. Mindemellett hirdeti az igazságot, a szeretetet azoknak, kiknek nehéz volt és most is nehéz az élet. Amikor vihar van, a harangokat nem lehet finoman húzni, a harangok, amikor megkondulnak hangosan szólnak, erősen. Amikor tűz van, a tűzoltókürtöt nem lehet finoman fújni, azt teljes erőből, tele tüdőből kell fújni. Amikor valaki veszélyben van, minden erejét összeszedve és teljes erejéből, tüdejéből kiáltja: „Segítség”. Az én papom így teszi a dolgát.

Imre atya a saját templomát, a Szentlélek templomát megtölti népével, övéivel, akiket Isten rá bizott. És meghívja elkötelezett papi életével az Istent hogy legyen élete templomának lakója. Isten csak abban a templomban lakik, amely templomnak oltára szeretetből épül és nem akármilyen szeretetből, hanem felebaráti szeretetből. Emlékszem, mikor először találkoztam Imre atyával, egy mukkot nem mertem szólni, hisz ő volt a nagybetűs Tanító. Majd szelídsége, figyelme, szeretete megmutatta a felebarát szó jelentését. Jó volt neki elmondani távlati terveimet és tudom, hogy viharban, esőben, vagy épp tűzvészben, de ugyanúgy a örömben is mellettem fog állni. Imre atyával jó találkozni, jó vele együtt lenni, jó vele nevetni, jó vele beszélgetni, de ami a legfontosabb, vele vagy érte imádkozni...

Remélem, hogy majd tizennégy év múlva hálásan köszönhetem meg neki, hogy végigkísért az úton és elvezetett Istennek oltárához!

Hálát adok Istennek Imre atyáért..., az ő imára kulcsolt kezéért és minden szaváért!

Kémenes Örs-József