Az én szerzetesem: Bejczi Tibor OP

„Az Úr kiválasztotta őt magának, öröktől fogva kiválasztotta.”

Tibor atyát az életemnek egy olyan időszakában ismertem meg, amikor éppen „egy világ dőlt össze bennem”, és rendkívül elkeseredett voltam. Ekkor vitt el engem a Szentlélek a debreceni Taizé-imacsoportba, melynek ő volt az alapítója és a vezetője. Nehéz szívvel köszöntünk el tőle, amikor másfél évvel ezelőtt Bécsbe kellett mennie, mert akárhányszor láttuk és beszélgettünk vele, mindig derűs volt, soha nem láttuk sem lehangoltnak, sem idegesnek, még fáradtnak sem. Éreztük, hogy ez a derűje nem evilági eredetű, hanem az Úrhoz való közelségéből származik. Soha nem panaszkodik, soha nem veszíti el a jókedvét: mindig mindenben és mindenkiben a jót keresi és találja meg, soha nem pazarol időt és energiát hiábavaló sopánkodásra, s mindehhez az erőt az imádságból meríti. Emlékszem, amikor arra figyelmeztetett minket, szem elől ne tévesszük, hogy a keddi alkalmaink főleg és elsősorban az Úr Jézussal való imádságos együttlétről szólnak, és csak másodsorban az egymással való találkozásról. Örökre emlékezetes marad számomra 2013 Nagycsütörtök éjszakája, amikor az alkalomhoz illő taizéi énekekkel tartottunk imavirrasztást a templomban, és a máriapócsi kétnapos zarándoklatunk 2012 novemberében, főleg és elsősorban a zarándokház egyik szobájában tartott szentmise. Amióta ismerem őt, jöttem rá, hogy bár talán nagyon kiegyensúlyozottnak és rendben lévőnek tűnt minden azelőtt, valójában távol voltam Istentől, s annak a bizonyos világnak éppen azért kellett összedőlnie, hogy közelebb kerülhessek Hozzá. Azóta Tibor atyát próbálom utánozni az imádságban, a türelemben és az engedelmességben, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Ha valamiért mégis mérges lesz, hát azért, hogy írtam róla és „reklámfigurát csinálok belőle”; mert ő szerény, szelíd és alázatos szívű, mint a Mestere, aki amúgy szintén hiába tiltotta meg megannyi meggyógyított betegnek, hogy széltében-hosszában híreszteljék a velük történt csodát. Amikor arról beszélünk neki, hogy mennyire hiányzik ő nekünk itt Debrecenben, mindig arra figyelmeztet, ne hozzá, hanem az Úrhoz ragaszkodjunk, a Legfontosabbal foglalkozzunk, mert egyedül Isten az, aki nem változik, s ő mindenét elhagyva követte Őt, hogy építhesse az Ő országát. Köszönöm a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, hogy ismerhetem őt, és kérem Őt, adja meg neki a megígért százannyit, őrizze meg derűjét, és oltalmazza meg őt minden rossztól.

Szánthó Eszter