Az Eucharisztia ünneplése 90.

Szent, Szent, Szent a seregek Ura, Istene! 

„Az egyik így kiáltott a másiknak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!« Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: »Jaj, nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!«” (Iz 6,3–5; vö. Ez 3,12–13; Dán 7,10; Jel 4,8) Izajás számára az Úr világfeletti Isten, akit a templomi liturgia nyomán ő maga is többször Izrael Szentjének nevez (vö. Iz 1,4; 5,19; 17,7; 31,1). Izajás kedvelte a silói szentélyhez kapcsolható megszólítást is, amelyben Isten védelmező és népéért küzdő Isten: a Seregek Ura (vö. 1Sám 1,3; 4,4; 2Sám 5,10; Iz 1,9; 2,12; 3,1.15; 6,3). A ránk maradt héber nyelvű Szentírás szövegében a Zsoltárok könyve egyes szám harmadik személyben fogalmaz a prófétához hasonlóan: „Király az Úr! Reszkessenek a népek! A kerubok fölött trónol, rettegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, fölséges minden nép felett. Magasztalják nagy és félelmetes nevedet, mert szentséges. A nagy király az igazságot szereti: te rendeltél egyenességet, te szereztél Jákobban törvényt és igazságot. Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, boruljatok le lábának zsámolya előtt, mert szentséges ő!” (Zsolt 99,1–5) A szeráfok éneke, amelyet a próféta idéz, nagy valószínűséggel már a jeruzsálemi liturgia része volt, amelynek éneklése misztikus elragadtatással és teofániával párosult.

A zsidó vallási irodalom három változatban is fennmaradt ószövetségi apokrif iratában (Kr. e. I. évszázadtól), Hénok könyvének etióp változatában (1Hen) találjuk az első képes beszédet az eljövendő Isten országáról: „Abban az időben felhő és forgószél ragadott el a földről, és letett a menny végében. Itt egy másik látomást láttam (…) Téged dicsőítenek a soha nem alvók; dicsőséged előtt állnak, dicsőítenek és magasztalnak Téged, miközben ezt mondják: Szent, szent, szent a Szellemek Ura, betölti a földet szellemekkel” (1Hen 39,3–4a.12 in ÓÍ 2,62–63). Ez is arról tanúskodik, hogy az Izajás által idézett Kados még évszázadok múltán is inspiráló volt.

A felsorolt szövegrészek mind arról tanúskodnak, hogy a keresztény kultusz már korán a magáénak érezte a templomi liturgia Kados énekét, így a Te Deum laudamus kezdetű himnusz eredete és értelmezése szorosan kapcsolódik az Eucharisztia ünnepléséhez és kozmikus jellegű teológiájához. Az említett szövegek emellett nem feledkeznek meg arról sem, hogy az angyalok Isten színe előtti szünet nélküli szolgálata – amely az Egyház nyilvános és közösségi istentiszteletének mintája – az egyén evangéliumi lelkületének (vö. Lk 18,1; Róm 1,9; 9,2; 1Tessz 1,2; 5,17), ezáltal erkölcsi szentségének alapja is, ahogyan erre Római Szent Kelemen is utal (1Kor XXXIV,6–7 in ÓKÍ 1,131).

A latin rítusban az V. századtól, a keleti liturgiában pedig már a IV. századtól bizonyítottan dokumentálható a Triszágion éneklése (példa Thmuiszi Szerápion Szakramentáriuma). A liturgikus ének ettől fogva tartalmában már sokkal többet mond: nemcsak azt, hogy Isten világfeletti és felfoghatatlan, hanem azt is, hogy három személy közössége. A Háromszor Szent (Tersanctus) esetében olyan énekről beszélünk tehát, amely közös tétel a nyugati és a keleti liturgiákban. A görögkeleti liturgikus hagyományban egyfajta epinikion, vagyis győzelmi ének. A nép énekeként tekint rá az Apostoli Konstitúciók szerzője, Jeruzsálemi Szent Kürillosz és Aranyszájú Szent János. Míg a gallikán típusú liturgiákban továbbra is a nép éneke volt, a római liturgiában néha a szubdiakónusok énekes szolgálatához tartozott.

A Te Deum laudamus ötödik verseként Isten irántunk való megrendítő szeretetének énekévé válik, amelyben a világfeletti Isten bevon minket életközösségébe. Ám ennek megértése a kicsinyek lelkületéhez kapcsolódik (vö. Mt 11,25–27).

Magyar Kurír