Az Eucharisztia ünneplése 97. (2. rész)

A megváltás történetének folyamatában csak kevesekben tudatosult, hogy az, akit hallgatnak, aki a csodákat teszi, Isten egyetlen és egyszülött Fia (vö. Lk 1,26–38; 2,19.51b). Az apostolok számára is fokozatosan tárult fel Jézus személyének misztériuma: „Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, így szólt tanítványaihoz: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?« (…) Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?« Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.«” (Mt 16,13–16)

Jézus feltámadása után a Lélekkel eltelt apostolok kérügmájának központi kijelentése lett Péter cezáreai vallomása: „Tudja meg tehát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!” (ApCsel 2,36) Kezdettől ezt a hitet vallotta az Egyház közössége, ezt a hitet öntötték versbe a himnuszköltők. Prudentiusnak a lámpák meggyújtásához írt himnusza (Cathemerinon V., Inventor rutili) a húsvéti vigília ősi szertartásának részeként szól Krisztusról, a világosság forrásáról. A kilencedik versszakban énekeljük róla:

a született Krisztusod által, magasságos Atya,
akiben láthatóan áll néked a dicsőség,
aki a mi Urunk, aki a te egyetlened,
leheli az atyai szívből a Vigasztalót.

Később Sedulius és Fortunatus himnuszaiban is szóba kerül az Atya és a Fiú közötti bensőséges kapcsolat. Karácsony ünnepének Christe, redemptor omnium kezdetű himnuszában énekeljük:

Krisztus, mindenek megváltója
az Atyából – az Atya egyetlene! –
egyedül a kezdet előtt 
születtél kimondhatatlanul.

Ebben a versszakban foglalja össze a költő a niceai hitvallást – „az Atyától egyszülöttként születettben, azaz az Atyának a lényegéből” –, megalapozva szavait a Ter 1,1 és Péld 8,22 szakaszaira utalva. Ennek a hitvallásnak a visszhangja jut szóhoz a Te Deum laudamus himnuszban is.

Magyar Kurír