Az illegalitástól a szabadságig – Borisz Gudziak az ukrán görögkatolikus egyház történetéről

1948-ban Sztálin betiltotta az ukrán görögkatolikus egyházat a Szovjetunió egész területén. Miért hozta ezt a döntést? – kérdezte Mariana Karapinka újságíró.

Válaszában Gudziak érsek kifejtette, hogy az ukrán görögkatolikus egyház felszámolása részét képezi az ukránok 20. századi tragédiájának. A főpásztor felidézte Timothy Snyder, az amerikai Yale Egyetem történészprofesszora Véres övezet című kötetét, amely az ukrán, belorusz, lengyel, nyugat-oroszországi és baltikumi régió történetét dolgozza fel. 1932 és 1945 között 15 millió ember halt itt meg a sztálini és hitleri tömeggyilkosságok áldozataként – mint fegyvertelen hadifogoly, vagy tudatos éheztetés következtében. Ukrajna éppen az említett „véres övezet” középpontjában helyezkedett el. A két világháború és a szovjet, valamint náci totalitarizmus összecsapása Ukrajnát a föld legveszélyesebb területévé tette. Kegyetlen üldöztetés várt minden vallási közösségre.

A Szovjetunió egész területén működő ortodox püspökök száma 1917 és 1939 között százról négyre csökkent, az 1937–38-as sztálini nagy tisztogatás idején az ortodox klérus több mint 160 ezer tagját letartóztatták, közülük több mint százezret megöltek.

Kelet- és Közép-Ukrajnában az 1932–33. évi holodomor, azaz a mesterséges úton előidézett éhínség négymillió áldozatot követelt. A második világháborúban Ukrajna hétmillió lakosa veszítette életét, közülük egymillió zsidó a soá következtében. A náci–szovjet front két ízben is áthaladt Ukrajnán. Ezek voltak az akkor nagy többségében Nyugat-Ukrajnában élő görögkatolikusok traumatikus tapasztalatai – mondta történelmi visszatekintésében Gudziak érsek, majd így folytatta: „1945 tavaszán, miután kiűzték Hitlert Kelet-Európából, Sztálin mindent elkövetett, hogy a térséget szovjet uralom alá hajtsa. A bármiféle ellenség felszámolására már két évtizede módszeresen alkalmazott terror ekkor a görögkatolikus egyházat sem kímélte meg, amely mélyen gyökerezett a társadalomban, és széles körű kapcsolatokkal rendelkezett nemzetközi szinten.

A gyökereket el kellett vágni, a szeretetközösség szálait el kellett szakítani ahhoz, hogy manipulálhassák az újonnan elfoglalt térség lakosságát.”

Borisz Gudziak érsek az interjúban ezután felidézte az ukrán görögkatolikus egyház felszámolásának főbb eseményeit. 1945. április 11-én, mielőtt a háború hivatalosan véget ért volna Európában, letartóztattak minden ukrán katolikus püspököt, egy kivételével, akit később börtönöztek be. 1946 márciusában a szovjet hatóságok felszámolták az egyház teljes struktúráját.

Álszinódust rendeztek, amelyen 216 papot fegyverrel kényszerítettek, hogy szavazzák meg a Rómával való egység hatályon kívül helyezését, és egyesüljenek az orosz ortodox egyházzal, annak ellenére, hogy Nyugat-Ukrajna és 950 éves keresztény múltra visszatekintő egyháza soha nem tartozott Moszkva fennhatósága alá,

kivéve egy rövid ideig tartó megszállást az első világháború idején. A klérusnak azokat a tagjait, akik nem fogadták el egyházuk felszámolását, letartóztatták és családjukkal együtt szibériai munkatáborokba deportálták. Az egyház összes vagyonát elkobozták. A templomok, iskolák, kolostorok, könyvkiadók, szociális és jótékonysági szervezetek mind elvesztek. Az ebben az időszakban vértanúhalált halt püspökök, papok, szerzetesek és világiak közül huszonötöt Szent II. János Pál 2001-ben boldoggá avatott – emlékeztetett rá Borisz Gudziak.

Amint az elmondottakból kiderült, a 20. század Ukrajna számára a terror időszaka volt. A háborús áldozatok, a nyugatra menekültek százezrei és a Sztálin által deportáltak nagy száma következtében az ország elveszítette lakosságának több mint egyharmadát. A második világháború utáni szigorítás és abszolút terror lehetetlenné tette az illegalitás kialakulását Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig.

Az összes püspök és a papok nagy része Szibériába került. A papság többi része kénytelen volt az orosz ortodox egyházban szolgálni, amely birtokába vette a keleti katolikus egyház minden épületét.

A latin egyházat is megtizedelték. Sztálin halála után néhány száműzött püspöknek és papnak megengedték a visszatérést. Éppen ők voltak azok, akik az ’50-es évek közepétől elkezdték az illegális, kis taglétszámú csoportok megszervezését, hogy fenntartsák az apostoli folytonosságot és kiszolgáltassák a szentségeket. A következő két évtizedben azonban a lakosságnak csak kevesebb mint 5 százaléka gyakorolta vallását. Ez azt jelenti, hogy az ukrán görögkatolikus egyházhoz kevesebb mint harmincezer hívő tartozott az illegalitás éveiben. 1989-ben a mindössze háromszáz pap átlagéletkora 70 év volt.

Az illegalitásban élő egyház tagjai mindenáron meg akarták őrizni az emberi méltóság Istentől kapott ajándékát, hűségesek maradtak a lehetetlen körülmények között is – mondta el Gudziak érsek. Az emberek szomjazták Istent, a papok bátran tanúságot tettek hitükről, a püspökök közvetlen kapcsolatot alakítottak ki híveikkel. A Szovjetunió nemcsak politikai tapasztalat volt, hanem az antropológia területét is érintette, mivel egy új embertípus, a homo sovieticus kialakítására törekedett.

A hit megvallói, a vértanúk a külső elnyomás ellenére lelkükben szabadok maradtak, világosan meg tudták különböztetni az igazat a hamistól, az igazságost az igazságtalantól. Krisztus húsvétját mindig szem előtt tartották, nem kételkedtek a feltámadás és a gonosz, a halál feletti győzelem ígéretében.

A rendszerváltás éveiről szólva az ukrán görögkatolikus érsek elmondta, hogy a volt kommunista országok sok polgára az elnyomás után ki akarta elégíteni lelki éhségét, és az egyházhoz fordult. De a szabadsággal új lehetőségek is érkeztek, és az emberek a javak mámorába estek, kulturális és szociális téren is. A vallásosság megújulásával nem mindig járt együtt a keresztény erények gyakorlati megvalósítása. A totalitarizmustól való felszabadulás nem végcélt, hanem új kezdetet jelentett.

Gudziak érsek ismertette az ukrán katolikus egyetem történetét is, amely közvetlenül a szabadság visszanyerése után jött létre. Az 1992-ben Lvivben (Lemberg, Lvov) megalapított Egyházi Történeti Intézet jelentette a későbbi egyetem alapkövét. Az intézetet azzal a céllal alapították, hogy tanulmányozza az illegalitás tapasztalatát. Mivel a földalatti egyház tagjainak el kellett tüntetniük tevékenységük minden nyomát, ezért eléggé valószínűnek tűnt, hogy lelki zarándoklatuknak teljesen nyoma veszett. A KGB dokumentumai megőrizték az üldöztetés történetét, de nem tartalmazzák a hívek személyes emlékeit. Az intézet huszonöt év során több mint kétezer interjút rögzített, amelyek ötszáz, egyenként háromszáz oldalas kötetet tesznek ki.

Az egyetem vezetőit a következő célkitűzés vezérelte: ha a keresztények képesek voltak szembenézni a 20. század legnagyobb kihívásával, vagyis az ateista totalitarizmussal, amely új antropológiát akart megteremteni, lerombolva az evangéliumi emberképet, akkor tanulmányozva a hitvallók rugalmasságát, tanulhatunk példájukból, hogy hogyan nézzünk szembe a 21. század kihívásaival. Ukrajna egyik legnagyobb jelenlegi belső problémájaként Gudziak érsek a korrupciót jelölte meg, amely áthatja a politikát, az oktatást, az egészségügyet, a polgári és gazdasági életet.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az árral szemben ússzunk. A vértanúk emlékezete az egyik elhintett mag ehhez a bátorsághoz”

– magyarázta az ukrán főpásztor.

Az ukrajnai katolikus egyetem közössége már az 1993–94-es évektől fogva arra törekedett, hogy a társadalom peremére szorultakat helyezze a középpontba. Nem csupán azért, hogy szociális szolgáltatásban részesítse őket, hanem azért, hogy tanuljon tőlük a hiteles interperszonális kapcsolatok kiépítésének terén. A szellemi fogyatékkal élőket helyezte a középpontba, akik sajátos adottságokkal rendelkeznek. Nem viselnek álarcot, vagyis nem rejtik el hiteles érzelmeiket. Egész lényükkel azt kérdezik mindenkitől, akivel találkoznak: „Tudsz-e engem szeretni?” Ez csak egy példa arra – mondta az érsek –, hogy az illegalitás módszertanná alakulhasson át teljesen más szociális helyzetekben.

Végkövetkeztetésként Borisz Gudziak érsek rámutatott arra a valóságra, hogy az egyház egyre kisebb lesz az egész északi féltekén. A 20. századi illegalitás tapasztalata fontosabbá válhat a jövő kihívásai közepette.

Az illegalitásban a korlátozások arra kényszerítették a híveket, hogy a lényegesre koncentráljanak. Istentiszteleti helyek, épületek, struktúrák hiányában a spirituális kapcsolatok hálózatának kiépítésére törekedtek.

A szívtől szívig tartó kapcsolatok középpontjában Isten állt, és a Szentlélek volt a közvetítő. Az illegalitásban mindennap felmerült a kérdés: hogyan mutassuk be a liturgiát, hogyan imádkozzunk, hogyan adjuk tovább az evangéliumot? Ma szükségünk van a földalatti egyház géniuszára, amely az erőt a rugalmassággal egyesítette. Kreativitása és innovatív hozzáállása ma is ösztönző erőként hathat a létfontosságú megújuláshoz – fogalmazott a philadelphiai görögkatolikus érsek.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír