Az imádságban lehet szenvedély, önfeledtség, kreativitás – Hodász András imasorozatának 7. része

Nézőpont – 2020. június 6., szombat | 21:04

Hodász András, a budapest-angyalföldi Szent Mihály-templom plébániai kormányzója, a Papifrankó oldalak (Instagram, YouTube) gazdája szerkesztőségünk megkeresésére az imádságról szóló videoblog-üzenetekkel szólítja meg a híveket a járvány idején – azt a célt szolgálva, hogy a jelenlegi helyzet az elmélyedésnek, istenkapcsolatunk megújulásának, életünk megszentelődésének időszaka lehessen.

Hogyan imádkozz? címmel indított, nyolcrészes videosorozatban Hodász András többek között olyan kérdésekben igyekszik útmutatást adni, hogyan imádkozzunk; mi az, ami segít az imában, s mi az, ami esetleg nehézségeket okoz – és e nehézségeket hogyan lehet áthidalni.

A sorozat április 24-i, első részében az igazi imát előkészítő öt szempontról beszélt Hodász András, ahhoz ugyanis, hogy imádkozni tudjunk, bizonyos hozzáállásra van szükség. A második részben néhány alapfogalmat tisztázott András atya, azért, hogy jól értsük, mi is történik imádság közben. A sorozat harmadik részében az imádság akadályairól volt szó. A negyedik részben András atya konkrétan az imáról beszélt, arról, hogyan is vágjunk bele. A sorozat ötödik részében a téma a kötött imádságokba, a zsolzsmába és a rózsafüzérbe való bevezetés volt. A hatodik részben a szabad szavas vagy szabadabb imákról beszélt Hodász András.

A hetedik részben András atya három bibliai szereplőn keresztül elmélkedett az imádságról, illetve három szempontot említett az imádsággal kapcsolatban.

*

Az első szereplő, akit ide szeretnék hozni nektek, az Dávid király. Felolvasok hozzá kapcsolódóan egy igeszakaszt. Így hangzik, Sámuel második könyvének hatodik fejezetéből: „Dávid és Izrael egész háza teljes lendülettel énekeltek és táncoltak az Úr előtt, citera, hárfa, dob, csengettyű és cintányér kíséretében.” Ez természetesen nem tetszett Dávid feleségének, aki megneheztelt rá, hiszen Dávid királyhoz méltatlan módon táncolt az Úr ládája előtt, és ezért így szólt Dávid a feleségéhez: „Az Úr előtt táncoltam, az Úr életére, aki atyád és az egész házad helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött, az Úr előtt igenis táncolok, sőt még jobban megalázkodom, még akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok!”

Két dologra tanít minket ezzel kapcsolatban Dávid. Az első az, hogy

az imádságban lehet szenvedély, lehet önfeledtség, lehet kreativitás. Beleadhatod szabadon saját magadat.

Tulajdonképpen a kreatív energiáid felszabadulhatnak akkor, amikor az imára gondolsz, kiléphetsz a megszokott keretek közül, kiléphetsz a komfortzónádból, és szabadon szárnyalhatsz az Isten jelenlétében, megvalósítva valami egészen új dolgot, amit esetleg korábban még nem próbált senki.

A másik dolog, amire tanít minket Dávid, hogy

nem kell az ima közben azzal törődni, hogy mit gondolnak rólunk mások.

Hányszor jutott már eszedbe, amikor elmentél egy templom előtt, és keresztet vetettél, hogy na, most akkor ki mit gondol? Vagy amikor mondjuk felszálltál a buszra, villamosra, és kinyitottad a Bibliádat vagy elővetted a rózsafüzéredet, vagy a zsolozsmás könyvedet, hogy na, akkor most mit gondolnak rólam az emberek... Dávid megmutatta nekünk, hogy nem az a lényeg, hogy ki mit mond és ki mit gondol, hanem az, hogy a szívünket kövessük akkor, amikor imádkozunk. Akkor is, ha ez esetleg másoknak nem tetszik.

A második személy, akit ide szeretnék hozni, az János, a „szeretett tanítvány”. János evangéliumának tizenharmadik fejezetéből a huszonharmadik verstől olvasom: „A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: »Kérdezd meg, kiről beszél?« Erre Jézus keblére hajolt, és megkérdezte: »Uram, ki az?«.” És itt most nem azt a mozzanatot szeretném kiemelni, hogy arról van szó, hogy valaki elárulta Jézust, hanem azt a mozzanatot, azt a kedves, egyszerű – ki merem mondani –, intim mozzanatot, hogy János odahajol Jézus keblére – hiszen akkor nem ültek az asztalnál, hanem féloldalasan feküdtek, és így tudott ráhajolni Jézusra –, és úgy kérdezte meg: Uram, ki az?

Ez a fajta bensőségesség, ez a fajta közelség, ez a fajta intimitás az, ami kell, hogy jellemezze az imádságunkat.

Amikor egyszer csak odahajolunk Jézushoz, és a legegyszerűbben kérdezünk, elmondjuk, ami a szívünkben van. Tulajdonképpen arra tanít minket János, hogy ne féljünk megtapasztalni ezt az egészen intim közelséget az Istennel. Tapasztaltátok már azt, hogy sokszor félünk a csendtől? Félünk attól, hogy valakivel csendben maradjunk, akár az Úrral csendben maradjunk... Mint hogyha kínos lenne a csend. Pedig ha valakivel igazán jó kapcsolatban vagyunk, akkor a csendnek is van tartalma, akkor a csendnek is van értelme.

A harmadik személy, akit ide szeretnék hozni nektek ebben a mai videóban, az Jézus. Lukács evangéliumának hatodik fejezetéből olvasom: „Ezekben a napokban történt, hogy kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásával töltötte.” Aztán lejött a hegyről, és kiválasztotta a tizenkét apostolt. És amilyen mozzanatot ide szeretnék hozni ebből az egyetlen, egyszerű mondatból, az Jézusnak az elkötelezettsége az imában, hogy nem törődik azzal, hogy éjszaka van, biztos fáradt volt, biztos ő is szívesebben aludt volna, hanem azt mondta, hogy ma éjszaka imádkoznom kell, mert holnap kiválasztom az apostolaimat. És ez a fajta elkötelezettség, ami képes akkor is dönteni az imádság mellett, amikor az esetleg fárasztó, kényelmetlen, vagy nehézségekbe ütközik, ez az, amire harmadik pontban szükségünk van, akkor, ha el akarunk mélyedni az imádságunkban.

Egy rövid történetet hadd meséljek el ezzel kapcsolatban. Nagyon érdekes volt számomra egyszer, hogy éppen Pestszentlőrincen voltam diakónusi szolgálatban, és ott az ifikkel elmentünk az egyik hittanóra után gyrosozni. A gyrosos muzulmán ember volt, ez elég gyakran előfordul. Beléptünk a gyrosozóba, és senki nem volt sehol, sem a pult mögött, sehol senki. És ácsorogtunk ott a pult előtt, hogy most ilyenkor mit kell csinálni, csengetni kell, vagy nem tudom, micsoda, és legalább öt perc eltelt, mire megjelent az illető, szépen, kényelmesen, úgy lépett ki a hátsó szobából, hogy láttuk, ahogy éppen teszi le az imaszőnyegét, veszi le az imához használt mindenféle kellékeket, és odalépett hozzánk mosolyogva, anélkül, hogy bocsánatot kért volna, kérdezte, hogy akkor mit adhat. Olyan jó természetességgel illesztette bele a napirendjébe az imádságot, azt, hogy neki most imádkoznia kell. És mi ott ácsoroghatunk a pult előtt, toporoghatunk, neki ez az idő most az imára van szánva. Ezzel a

természetességgel adhatjuk mi is oda az időnket az imára, és azzal a bőkezűséggel, amivel Jézus is adta az idejét az imára, és amivel egyébként Jézus a mi életünket megáldotta.

Néha olyan fájdalmas számomra, hogy ő bőségesen megáld minket, bőségesen adja az adományait, mi meg fukarkodunk azokkal a percekkel, amiket rászánunk.

Összefoglalva tehát, három dolgot szerettem volna neked ma megmutatni, Dávidon, Jánoson és Jézuson keresztül: az első a szenvedély, a kreativitás, a spontaneitás és az önfeledtség az imában; a második az intimitás, a bensőségesség és a csend az imában, a harmadik az elkötelezettség, az elköteleződés, az odaszánás az imában. Ez az a három dolog, ami segíteni fog téged abban, hogy az imaéleted elmélyüljön.

Jövő héten érkezik ennek az imablognak az utolsó és lezáró videója, köszönjük, hogy hűségesen néztek minket és köszönjük, hogy végigkövettétek ezt a vonulatot is. Lesznek majd még ilyen videósorozatok. Addig is imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, mert ez a legfontosabb. Sziasztok!

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria