Az irgalmasság kapuja

Olyan korban élünk, amely látta a berlini fal leomlását, de amely egyúttal a biztonsági ellenőrzések és a zárt lakóparkok korszaka is, amikor menekültek és az otthonukból kiszorultak a Nyugat kerítéssel lezárt határain vesztegelnek. E körülmények között a nyitott ajtó szimbolikája bizonyosan igényel némi értelmezést.

A jubileumra kiadott, Misericordiae Vultus avagy Az irgalmasság arca kezdetű bullájában Ferenc pápa kijelenti, hogy a szent kapu „ez alkalommal az Irgalmasság Kapuja lesz. Ha valaki átlép rajta, megtapasztalja a vigasztaló, megbocsátó és reményt adó Isten szeretetét.” (MV 3. A bullát Diós István fordította magyarra.) Ez egy olyan barátságos kapu, amelyen minden szükséget szenvedő átléphet, de egyúttal az az ajtó is, amelyen keresztül az egyház kilép, hogy mindenkinek irgalmasságot hirdessen. „Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség barikádját, mely gyakran elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.” (MV 15.)

A jubileum az ókori Izraelben az irgalom és a szabadulás ideje volt, amikor a rabszolgákat felszabadították, és a föld visszatért eredeti tulajdonosához. 1300-ban VIII. Bonifác pápa hirdette meg az első keresztény jubileumi évet, amikor teljes búcsút nyert mindenki, aki elzarándokolt Rómába.

Giotto: VIII. Bonifác pápa (freskó, 1300 körül, lateráni Szt. János-bazilika, Róma)

A búcsúk teológiája manapság alig érthető a katolikusok többsége számára. Az eredete abban található, hogy úgy hitték, hogy bár a megtérést, a gyónást és a feloldozást követően a bűnök meg vannak bocsátva, bizonyos fajta lelki heg: teher, tartozás vagy „ideig tartó büntetés” azért hátra marad, amely bűnbánattal vagy jócselekedetekkel állítható helyre. Ha pedig a tartozást nem egyenlítették ki ebben az életben, akkor a purgatóriumban kell érte bűnhődni, ami elég ijesztő kilátás.

Azt is hitték azonban, hogy a pápa hatalma a kulcsok felett nem csak arra terjed ki, hogy felmentést adjon egyes elégtételek elvégzése alól, hanem felszámolhatja magát a tartozást is. Az efféle felmentés vagy „búcsú” lehet részleges, amelyet napokban vagy években mérnek a vezeklés napjai vagy évei számának megfelelően, vagy lehet teljes búcsú, amely az összes lelki adósságot eltörli.

Az irgalmasság e hatalmának nagybani gyakorlása aláásta az egész középkori bűnbánati rendszert, különösen is akkor, amikor a keresztes háborúkban való részvétel vagy a római zarándoklat szigorú elvárása kapcsolódott hozzá. Eleinte még csínján bántak a hőn áhított búcsúkkal, mint manapság az államfői kegyelemmel. VIII. Bonifác úgy akarta, hogy a jubileumi búcsút egy évszázadban csak egyszer nyújtsák. A lelkipásztori nyomás azonban a búcsúk és a jubileumi évek megsokszorozásához vezetett, és a szükséges feltételeket is leszállították néhány imára vagy jámbor cselekedetre.

A teológusokat kezdettől fogva töprengésre késztette, hogy hogyan magyarázzák a búcsúk működését. A legáltalánosabb elmélet szerint – amely eltávolodott a büntetés, büntetési tételek és jogi kegyelmezés igazságszolgáltatásból eredő képeitől – az egyház a kegyelem és irgalom bőséges kincsestárával rendelkezik, amelyben Krisztus és a szentek végtelen érdemei bőven kompenzálják a többiek hiányosságait.

Ebben az olvasatban az egyház olyan, mint egy takarékszövetkezet, amelyben a tehetősebbek kamatmentesen kölcsönözhetnek azoknak, akik a bűneik miatt mínuszba fordultak. Ebben az értelemben a búcsúk a szeretet szüntelen „csereforgalmának” és Isten szeretete kiáradásának kifejeződései, ami voltaképpen az egyház élete. Ekképpen látja ezt Ferenc pápa is.

A Misericordiae Vultusban ezt írja: „A Szentháromság szívéből, Isten misztériumának legmélyéből fakad és árad szüntelenül az irgalmasság nagy folyama. E forrás soha nem apadna el, bármilyen sokan is közelednek hozzá. Amikor csak szüksége van rá valakinek, hozzá siethet, mert Isten irgalmassága végtelen. Ilyen kifürkészhetetlen az irgalmasság misztériumának mélysége, ennyire kimeríthetetlen a belőle áradó gazdagság.” (MV 25.)

Azt nem lehet tudni, hogy a szent kapu szimbóluma mikor lett a jubileumi év szerves része. Lehetséges, hogy a XIII. századi Portiuncula-búcsú szimbolikájából lett kölcsönözve, amelynek egyik feltétele volt az átlépés annak a kicsiny assisibeli kápolnának az ajtaján, amelyben Szent Ferenc meghalt. Mindenesetre a túláradó irgalom képe hamarosan részévé vált a szent kapu szimbolikájának.

Az, ahogyan a pápa ráüt a befalazott kapura, Mózesre emlékeztet, amint a sziklára sújtott, hogy az élő víz forrásai törjenek elő belőle az emberek számára. Emellett a kinyitott ajtó más szentírási referenciákat is magába gyűjtött a jubileumok liturgiájában. Az Úr kapuja az, amin keresztül az igazakat belépésre hívja a 118. zsoltár, és a jubileumi zarándokok is ugyanígy tettek. A 122 (121). zsoltárban szereplő zarándokoknak is az örömteli célja volt, hogy „lábunk már átlépi kapuidat, Jeruzsálem!” (Zsolt 122,2). Az Emberfia, „akié Dávid kulcsa” a Jelenések könyvében (3,7), a megmentés kapuját nyitja ki Filadelfia üldözött egyháza számára: „Nézd, ajtót nyitottam előtted, melyet senki nem tud bezárni” (Jel 3,8a). Az alvilág kapuját a feltámadt Krisztus tépte fel, hogy az odabenn lévő foglyoknak meghirdesse a szabadulást. Azután, amint Jákob sziklája a Teremtés könyvének 28. fejezetében, úgy Isten házának kapuja is a mennyország ajtaját jelenti. Izajás szerint a templom kapuja az az Isten hegyén, és „odaözönlenek mind a nemzetek” (Iz 2,2b). János evangéliuma szerint pedig Krisztus maga a kapu a juhok számára (10,9), az út, az igazság és az élet (Jn 14,6).

A II. vatikáni zsinat ülése

A szent kapu megnyitása Ferenc pápa esetében sem veszít ezekből a gondolatokból, de ő hozzáadott néhányat a sajátjaiból. Összekapcsolta, ahogy azt az irgalmasság szentéve megtestesíti, a II. vatikáni zsinat ötvenedik évfordulójával, amikor „az Egyház [...] történelmének új szakasza kezdődött el” (MV 4.), és amikor „lebontva a falakat, melyek az Egyházat hosszú időre mintegy kiváltságos fellegvárba zárták, elérkezett az idő, hogy új módon hirdessék az evangéliumot” (MV 4.).

Ferenc számára a szent kapu egyszerre jele azok befogadásának, akik igyekeznek megszabadulni terheiktől, és jönnek befelé, és ugyanakkor ajtót nyit a missziónak, amelyen keresztül Isten irgalmát kell kivinni az erre várakozó világba, hogy így „megtapasztaljuk majd, hogy mit jelent megnyitni a szívünket azok felé, akik a modern világ [...] perifériáin élnek”, és „hogy észrevegyük a világ nyomorúságát, a méltóságuktól megfosztott fivéreink és nővéreink sebeit” (MV 15.). A nyitott ajtó – Izajás próféta szavaival – meghívás arra, hogy „Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba.” (Iz 58,6b-7a) Jól fejeződik ki mindebben a mostani pápaság központi témája, az irgalom. Irgalmasság a szegények iránt, azok felé, akik a margóra szorultak, akiket az összetört házasságuk elzárt a szentségektől, az irgalom üzenete „mindenkihez – hívőkhöz és távol állókhoz is [...], mint Isten már köztünk jelen lévő országának jele” (MV 5.).

Eamon Duffy a kereszténység történetének nyugalmazott professzora a Cambridge-i Egyetemen. Cikke a The Tablet katolikus hetilap 2015. december 5-i számában jelent meg. A fordítást Csigi Péter készítette.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír