Az ördög sohasem arathat végső győzelmet – Bresson-filmklub a Párbeszéd Házában

Kultúra – 2016. december 10., szombat | 20:02

A Párbeszéd Háza Robert Bresson-filmklubjának december 9-ei, tizenkettedik vetítésén a transzcendentális filmművészet egyik legnagyobb alakjának 1977-ben készült, „Talán az ördög” című alkotását láthatta az ezúttal is nagyszámú közönség.

A film négy fiatalja, Alberte, Edwige, Charles és Michel szoros, bár feszült, hullámzó kapcsolatban áll egymással. A történet főhőse Charles, aki labilis személyiség, a többieknél sokkal érzékenyebben reagál a világban létező ellentmondásokra, hazugságokra, sehol nem találja a helyét. Önmagát olyan személynek tekinti, aki fölötte áll a többieknek, de mivel taszítja a látható valóság, képmutató és beolvadó magatartásnak tartaná, ha megpróbálná jobbá tenni a világot. Vele szemben Michel vallja: bár a világ valóban szörnyű, lehet benne létezni. A környezetszennyezés ellen próbál küzdeni.

Charles őrlődik a két lány, Alberte és Edwige között. A Charles-ba szerelmes Alberte, látva, hogy a fiú – legalábbis egy időre – Edwigét választja, elfogadja Michel szerelmét. Közben Charles egyre mélyebb depresszióba zuhan. Fölkeres egy pszichiátert, aki azonban nem tud mit kezdeni a fiú halálvágyával és a régi rómaiak példájára hivatkozik: ha valakinek nem volt bátorsága az öngyilkosságra, megkérte a rokonát vagy a barátját, hogy ölje meg őt. Charles komolyan veszi a pszichiáter szavait és fölbéreli egyik ismerősét, a kábítószer rabságában szenvedő Valentint, aki fizetség ellenében hajlandó lelőni őt a temetőben.

A vetítés után Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Házának igazgatója megkérte a nézőket, értékeljék a filmet. Az egyik hozzászóló szerint, ha valaki annyira céltalanul lézeng csak a világban, mint a filmben ábrázolt fiatalok, akkor szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb eljut az öngyilkosságig. Egy másik néző így fogalmazott: Isten vagy semmi. Egy idősebb hölgy felidézte, hogy a hetvenes években volt fiatal, és ugyanazokkal a gondokkal, dilemmákkal küszködtek, ugyanolyan kilátástalannak ítélték a helyzetüket a szocialista Magyarországon, mint Bresson filmjének polgári demokráciában élő francia fiataljai. A különbség az volt csupán, hogy drog helyett az alkoholba menekültek. Volt, aki a pszichológus negatív szerepére mutatott rá: hivatása szerint segítenie kellett volna Charles-nak, ehelyett ő adta neki a végső lökést ahhoz, hogy dobja el az életét. Valóban, mintha magát az ördögöt testesítette volna meg…

Az egyik néző két momentumot emelt ki a filmből: az egyikben fiatalok mennek be a templomba, és tesznek fel hittel kapcsolatos – nemegyszer ellenséges kérdéseket –, melyekre azonban nem érkeznek értelmes válaszok, sőt, mintha pap sem lenne ott, csak az orgona zeneileg disszonáns hangja szól. Többek között elhangzik: „középszerűséggel nem juthatunk el az igazi Istenhez”. A másik kiemelt jelenetben Charles mintegy végső menedékként a templom elé viszi a folyamatosan kábítószermámorban élő Valentint. Hálózsákban fekszenek egymás mellett, és Charles szinte angyalian átszellemült arccal hallgatja a lemezjátszóról lágyan szóló zenét. Valentin lelkét azonban meg sem érinti Isten, kifosztja a perselyeket, és elmenekül. Riasztó ebben a jelenetben, hogy rengeteg pad van a templomban, de egyetlen hívő sincsen, végtelen, hideg üresség tölti be a teret.

A filmet Jelenits István piarista szerzetes elemezte. Kiemelte, hogy Robert Bresson a múlt század hetvenes éveinek nyugat-európai, főleg fiatalokra jellemző életérzését mutatja be, amikor az emberi történelemmel foglalkozó gondolkodók arra figyelmeztettek, hogy a végső pusztulás jelei láthatók a világban. Erre utalnak a filmben a sokkoló, a környezetszennyezés különféle formáit bemutató jelenetek. A riasztó jelek ma is kísérnek bennünket. Már maga a film címe is nyomasztó, reális lehetőségként számol azzal, hogy talán az ördög az, aki manipulál bennünket, mindig önsorsrontó cselekedetekre sarkallva – ahogy ez az egyik jelenetben el is hangzik.

Jelenits István azonban emlékeztetett rá: advent időszakában vagyunk, karácsony közeleg. Kétezer évvel ezelőtt a Római Birodalomban is rengeteg volt a válságra utaló jel, mégis, Betlehemben megtestesült az Isten, megszületett Jézus Krisztus. Egyáltalán nem biztos, hogy ha lett volna akkor filmművészet, a rendezők észrevették volna ezt, felismerték volna ennek világtörténelmi jelentőségét. A Megváltó születése azt is jelenti, hogy bár az ördög rengeteget rombolhat, soha nem arathat végső győzelmet. Lehet, hogy első ránézésre Bresson filmje reménytelenséget sugall, de nagyon jelentős alkotás, amely a művészet eszközeivel foglalja össze a világot fenyegető katasztrófákat. Kicsit a Hamletre emlékeztet: kizökkent helyéről az idő, és a rendező ezt az állapotot mutatja be maradandó, lenyűgöző erővel. Mélyen megérint bennünket mindaz, amit látunk, katartikus hatást vált ki belőlünk, szinte rákényszerít, hogy nézzünk szembe a helyzet súlyosságával, nem lehetünk közömbösek a világ sorsa iránt.

Sajgó Szabolcs kiemelte a fény és a sötétség váltakozását a filmben: a végén a sötétség az uralkodó, de megjelenik egy haloványan világító fény is, a pislákoló remény jeleként. Ő is megemlítette azt a jelenetet, amikor Charles a templomba viszi a drogos Valentint: igaz, hogy pap nincsen, de talán megérinti őt a hely szelleme. Ez ugyan itt nem következik be, de az Istenhez való közeledés lehetősége mindig adva van. A jezsuita szerzetes arra is felhívta a figyelmet, hogy a csaknem negyven évvel ezelőtt bemutatott filmben ábrázolt krízisjelek – a fiatalok kiábrándultsága, a kábítószer, a környezetszennyezés – ma is jelen vannak, sőt, égetőbb gondot jelentenek, mint Bresson mozija elkészültének az idején. Ami változás, hogy a hagyományos értékek, még ha csak a szavak szintjén is, de ott voltak a főszereplők tudatában, ma már ez egyre kevésbé jellemző, így a fiataloknak sokkal nehezebb tájékozódni az élet útvesztőiben.

A Párbeszéd Házának igazgatója végezetül Ferenc pápát idézte, aki számtalanszor kinyilvánította, hogy az irgalom kultúrájáért kell dolgoznunk, minden szempontból. Isten irgalma pedig mindenkire egyformán kiterjed, legyen az illető segítségre szoruló drogfüggő, az életből kiábrándult fiatal vagy a háború elől menekülő migráns.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria