Az útjuk végéhez közeledők kísérői

(...) késő este kaptam egy kétségbeesett hívást Németországból. Egy hölgy keresett, aki az interneten akadt rá az elérhetőségemre, és az édesanyjával kapcsolatban kért segítséget. Nem tudják elérni, nem tudják, mi van vele, csak annyit tudnak, hogy Debrecenben, a klinikán fekszik – írja a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Római Katolikus Kórházlelkészi Szolgálatának koordinátora, Berényiné dr. Felszeghy Márta. – Beteglátogató kolléganőm reggel felkereste a beteg hölgyet, és felvette a kapcsolatot a lányával, aki ettől a beszélgetéstől kicsit megnyugodott. Tervezték, hogy a testvérével együtt hazaindulnak az édesanyjukhoz, aki teljesen egyedül élt Magyarországon.

A beteglátogató néhány nappal később, egy éjszaka a következő üzenetet kapta: „Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom. Ezúton szeretnék még egyszer köszönetet mondani mindazért, amit Édesanyánkért kórházi ágya mellett tett. Sajnos ma délután kaptuk a szörnyű hírt, hogy meghalt, elkéstünk. Örökké hálásak leszünk Önnek, hogy mellette volt, áldja meg a Jóisten érte...”

Az élet és halál egymás kiegészítői. A modernizáció a halál rítusait átalakította – talán nincsenek is már rítusok az életünkben –, mégis valahogyan meg kellene találni annak a lehetőségét, hogy együtt legyünk azokkal, akik az útjuk végéhez érkeztek. Sajnos nem mindenkinek adatik ez meg, és talán egy-egy ilyen helyzet értékeli fel a beteglátogató szolgálatát a betegágy mellett.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nincs élet halál nélkül, és hogy a búcsúzás lehetőségét mint visszahozhatatlan pillanatot mindig meg kell becsülni.

Sokszor erre csak akkor jövünk rá, amikor már nincs lehetőségünk búcsút venni szerettünktől. Azt gondoljuk, velünk ez nem történhet meg, elindulunk, de nem érünk oda.

(...) Bármennyire tagadunk, hárítunk, nem beszélünk róla, a halál lehetősége velünk van a mindennapjainkban. Nincs ráhatásunk, hatalmunk felette, nem csaphatjuk be, és nem rejthetünk el előle senkit, még azt sem, akit a legjobban szeretünk a világon. Azt tehetjük, hogy számolunk vele, és abban bízunk, hogy lesz időnk elbúcsúzni egymástól, mert nincs ennél fontosabb, sem a távozók, sem az itt maradtak számára.

Ez az időszak, a pandémia nem segít nekünk ebben a folyamatban. Sokaktól hallom, hogy nem tudtak elbúcsúzni a szeretett személytől, és ezért talán soha be nem gyógyuló sebet cipelnek most már magukkal. Hogy lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant? Az elmúlt évek tapasztalatai azt tanították meg számomra, hogy sehogy. Meg tudunk tanulni együtt élni a veszteséggel, de el kell fogadni, hogy már semmi nem lesz olyan, mint előtte.

Most, amikor sok esetben nincs rá módunk, eszünkbe jut, hogy

mintha elfelejtettük volna tisztelni a haldoklás folyamatát. Pedig az egy olyan közösen bejárt út lehetne, amire később sokkal könnyebb visszanézni, mint arra, amikor nem voltunk jelen.

Mert nem mentünk be a szobába, hisz nem bírjuk nézni a szenvedést. Amikor nem tudtuk elviselni és elfogadni, hogy amit látunk, az már az élet végét jelenti. Mert nem tudtuk, mit mondjunk, hogyan búcsúzzunk. Ez talán érthető is, hiszen ahogy fentebb írtam, nincsenek erre rítusok, amelyek segítenének bennünket. Nem tanuljuk meg a búcsúzás hogyanját, nem találjuk a szenvedés helyét az életünkben.

Ha a mindennapi emberi kapcsolatainkat nem tudjunk érdemben lezárni, hogyan is tudnánk egy végleges elválással mit kezdeni? Hogyan legyen tovább? Honnan kaphatok erőt? Közeledve húsvét ünnepéhez talán érdemes ezeken a kérdéseken is elgondolkoznunk, és válaszokat keresni rájuk saját életünkben – fogalmaz Berényiné dr. Felszeghy Márta.

A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján közzétett írásban a beteglátogató munkatársak elérhetősége is megtalálható.

Forrás és fotó: Öröm-hír Sajtóiroda/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír