Bábel Balázs: Tempfli József püspök emlékezete

A rendszerváltás hajnalán egy, a magyarországi katolikus hívek előtt addig ismeretlen, aszketikus külsejű erdélyi főpap a média által egyre többször szólt a megújulásról, a magyarságról és az összetartozásról. A kommunizmus idején még a legjobbak is alig tudtak valamit a Ceaușescu diktatúrájába szorított erdélyi-partiumi magyarságról, a katolikus egyházról, annak vezetőiről. Az idősebbek még emlékeztek Márton Áronra, de életének jó részét ő is házi őrizetben töltötte, a nyilvánosság elől rejtve maradt. És akkor, mintha Márton Áron lelke költözött volna Tempfli József addig ismeretlen erdélyi papba, aki bibliásan szólva, mint Elizeus, megörökölte Illés köntösét. Németes neve ellenére izzott a magyarságért. Élete nagy kitüntetésének tartotta, hogy 1982-től szentjobbi apát volt (temetése gondviselésszerűen Szent István király ereklyéinek átvitele ünnepére esik).

Annak az apátságnak a tiszteletbeli címét hordta, ahová Szent István király jobbját mentette tisztázatlan körülmények között egy Mercurius nevű szerzetes. Többek között nekem is sokszor elmondta: ez a megtiszteltető cím arra kötelezte őt, hogy ápolja Szent István örökségét az emberek lelkében és a visszaszerzendő elkobzott javak felújításában.

Gyerekkorának nagy élménye volt, hogy Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásakor a bevonuló magyar katonák egyike fölültette a lovára, és ő elkísérte az alakulatot egészen a falu határáig. Nem azonnal jelentkezett a szemináriumba, egy szükséges kanyart vett az élete: tanító lett, méghozzá orosz nyelvet tanított. A tanításban eltöltött idő meghatározta és elősegítette későbbi hitoktatását, a fiatalokkal való foglalkozását. Márton Áron szentelte pappá 1962-ben, és a nagy püspök példaként állt előtte. Püspöki jelmondatául ezt választotta: Petra Christus – a Szikla Krisztus. A fizikumában gyenge, ám a romokon is rendíthetetlenül álló embert Krisztus megerősítette: Tempfli József képes volt napokig küzdeni és harcolni Bukarestben a különböző hivataloknál, hogy elődei örökségét visszaszerezze egyházmegyéje számára. Nekikezdett a Patachich Gábor (későbbi kalocsai érsek) által épített palota felújításának, ő azonban sosem költözött bele, szerényen az egyik régi kanonoki házban töltötte éveit. Valahányszor találkoztunk, soha el nem mulasztotta megjegyezni, hogy 1930-ig a kalocsai érseki tartományhoz tartoztak.

Küzdelmeinek jutalma volt, hogy megérte a tényleges változást, amikor már bárki nyíltan vállalhatta kereszténységét és magyarságát. Egy nagyváradi Szent László-ünnep alkalmával egymás mellett mentünk a körmenetben, és kissé diadalmasan mondta: „Gondoltad volna valamikor, hogy Nagyvárad utcáin egyszer majd magyar zászlók alatt, magyar énekekkel kísérhetjük Szent László ereklyéit? Mégiscsak van változás, ha sokan keveslik is. ”

Szívesen járt át Magyarországra különböző ünnepségekre és előadásokra. Olykor hosszúra nyúló előadásai is azt mutatták, hogy a szív bőségéből szólt a száj. Ilyen alkalmakkal kihagyhatatlan volt, hogy Reményik Sándor, az erdélyi költő valamelyik versét idézze fejből. Rá való emlékezésünk is záródjék egy Reményik Sándor-verssel, amellyel az Úrhoz készülő költő imádságban mondta el az örök hazáról szóló gondolatait. Utolsó versszaka lehet a megboldogult Tempfli József püspök imája is:

„Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.”
                                         (Maradj velem!)

Bábel Balázs
kalocsa-kecskeméti érsek

Magyar Kurír