Halléról – komolyan és játékosan

A folyó elnevezése a só germán nevéből ered; itt már a bronzkorban voltak sóbányák. A város a 10. századtól egészen 1680-ig a magdeburgi püspökség része volt. Nagyhírű egyetemét 1694-ben alapították, majd 1817-ben hozzácsatolták a sok magyar vándordiákot (peregrinust) is befogadó wittenbergi egyetemet.

Halle nevét mégsem a só, s még csak nem is rangos egyeteme fémjelzi igazán, hanem „a hallei kirurgus” 1685. február 23-án született fiáé, Georg Friedrich Händelé, aki innen indult világhódító zeneszerzői útjára, tizenhét esztendős korában.

Szülőháza, egy, az apai jómódról tanúskodó, tekintélyes polgári otthon, már az „endékás” időkben is zenei múzeumként szolgált, de a világ egyik legizgalmasabb, interaktív „muzsikaparadicsomává” csak jóval 2005 után vált. A mai múzeum és emlékhely két legfontosabb kiállítása, a Händel, Európa embere és a Történelmi hangszerek című tárlat sok örömet és meglepetést kínál a zenebarátoknak. Két személyes kedvencemet ugyan nem fényképezhettem le, de röviden hírt adok róluk. Az egyik egy arcváltoztató érintőképernyő, amelyen ki-ki akár többször is megszemlélheti, hogyan lett a hamvas arcú hallei fiúcskából megviselt ábrázatú londoni világhíresség. A másik pedig a régi hangszereket bemutató kiállítási egység talán legszebb darabja, egy Händel korabeli orgona, Johann Gottlieb Mauer Tegkwitz 1770-es remeke, amelyen ez a felirat olvasható: „Singet und spielet dem Herrn in euren Herzen”, azaz „Szívből énekeljetek és muzsikáljatok az Úrnak.” 

A Händel-házhoz és a zeneszerző tekintélyes szobrához hasonlóan komoly üzenetet hordoz a városhoz tartozó, középkori eredetű Moritzburg is. A kastély egyik oldalszárnyában látható az 1777-ben alapított katonai kórház. Ez az intézmény egészen a napóleoni háborúkig szolgálta a beteg, illetve sebesült katonákat, az anhalti porosz regiment vitézeit. A harmonikus, klasszicista kapubejárat műemlékként ugyan nem igazán nevezetes, ám a kapu fölötti írás felejthetetlen, és üzenete napjainkban valósággal gyógyító hatású. Az abban az időben szokásos lazarett (katonai kórház) szó helyén ugyanis ez a latin kifejezés áll örömet és derűt csalva az arcokra: valetudinarium, vagyis egészségház.

S ha Halle nevezetességeiről esik szó, akkor ide kívánkozik az 1555 és 1590 között létrehozott, Gottesacker (Isten földje) nevet viselő temető is, amelyet a második világháború pusztításai után csak tizenkét év alatt (1991–2003) sikerült rendbe tenni. A Händel család sírboltját is jelentős károk érték.

A temetőben barangolva bukkantam rá az 1704-ben, Pozsonyban született Segner János András sírjára, aki 1777-ben a turbina ősének tekinthető Segner-kerék feltalálásával vált világhírűvé, és hallei fizikaprofesszorként halt meg. De élete utolsó pillanatáig megmaradt magyarnak, annak a német családba született egykori pozsonyi fiúcskának, aki már gyermekfejjel a mi nehéz nyelvünket tanulta. Később a debreceni kollégium diákja lett, majd jénai orvosi diplomáját hasznosítva – egy pestis- és egy tífuszjárvány gyógyultjaként – 1770 és 1771 között Debrecen városi főorvosaként dolgozott. Sírkövére – végrendeletéhez és meggyőződéséhez híven – ezt is felvésték: „Segner – Hungarus”, azaz „A magyar Segner”.

Ennyi komolyság után következzék most három igazán vidám pillanatkép. Az egyik a hallei egyetem kutatói vendégházához közeli kis üzlet bejárata. A boltocska játékos neve Vogelvilla. Kapható itt sok ötletes és tarka házikó, amely igen kedves a madár- és gyermeklelkű felnőttek szemének. Ugyancsak Halle gyermeki arcát mutatja meg egy körülbelül a 18. század elején épült polgárház kapuja, amely nem csupán különleges mályvaszínével hívogatja a turistákat, hanem az ajtószárnyak csúcsán látható finom és kedves, koszorúba font hajú lányfejekkel is. A harmadik, útikönyvekben természetesen nem látható „Saale-parti játékszer” pedig egy jókora, csiga alakú virágcserép, amelynek hátterében egy virágokkal ugyancsak megrakott stukkó képviseli a művészi színvonalat. Úgy vélem, barangolni, tájakat és városokat belakni kizárólag úgy érdemes, ha a tanulnivalók, a történelmi, művészet- és zenetörténeti emlékek mellett a gyermekkori énünket megszólító látnivalókra is odafigyelünk.

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Wikipédia Commons; Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.