Bemutatkozik a Váci Egyházmegye új állandó diakónusa

Fazakas Zsoltnak hívnak. Szuper gyerekkorom volt! 1974-ben születtem egy kiegyensúlyozott családban. Van egy öt évvel fiatalabb öcsém, vele és az emeletes házban lakó gyerekekkel együtt cseperedtünk fel, játszottunk sokat a környéken. Szüleim egy hónapos koromban megkereszteltettek. Szépen neveltek minket, de a keresztény vallást nem gyakoroltuk. Minden folyt a maga medrében: ovi, általános iskola, majd a bútorasztalos szakmát is kitanultam. Munka mellett esti suliban leérettségiztem.

Az iskola végéhez közeledve ismertem meg feleségemet, Anitát. Rövid időn belül polgárilag összeházasodtunk, és megszületett életem első főműve, Lili. Körülményes volt a várandós időszak, de hálát adok, hogy kitartottunk Lili megszületése mellett! Anitával elhatároztuk, megkereszteltetjük Lilit annak ellenére, hogy mi magunk nem voltunk gyakorló keresztények. Egyszerűen meg akartuk adni az esélyt neki, hogy „jó kézben legyen”.

Zajlott tovább az életünk: hullámhegyek és hullámvölgyek, ahogy lenni szokott. Visszagondolva tisztán látszik, hogy milyen más volt megélni és feldolgozni a krízishelyzeteket, mint most, Isten oltalma alatt.

Először Lili keresztelése kapcsán kerültem kapcsolatba az Egyházzal, majd rá hat évre, mikor napközis tábort kerestünk, hogy túléljük a nyári szünet hosszú időszakát.

Lili először a református táborba ment, majd a katolikus napközisbe. Innen mindennap kivirulva ért haza. Jellemzően Anita hozta-vitte, így alkalma volt beszélgetni a hitoktató hölggyel a plébánia kertjében. Számomra az első benyomás nagyon meghatározó volt. Ahogy beléptem a plébániára, azon nyomban odajöttek hozzám, és beszélgetni kezdtek velem az emberek. Furcsa, de mégis vonzó volt az a szeretet, ahogy engem, egy idegent befogadtak. Csáki Tibor atya hívott el az első kirándulásra, Nagymarosra a családokkal és fiatalokkal. Nagyon sokat beszélgettem Tibor atyával. Kedves, nyitott szívű és befogadó volt. A közösségen keresztül érintett meg a szerető Isten. Onnantól számítom felnőttkori megtérésemet.

Abban az évben sok minden történt, fordulópont volt a család és az én életemben is: a meghívás, a hit kegyeleme, a túlterhelt munka vége, egyéni vállalkozásom kezdete. Családomra és Istenre helyeződött a hangsúly. Egyre sűrűbben jártam a közösségbe, mert jól éreztem magam köztük, új családra találtam. Egyre gyakrabban mentem misére.

Emlékszem, milyen suta voltam a templomban. Mint egy riadt őzike: Mit kell itt csinálni? Hogyan kell imádkozni?

Megindult a plébániai formálódásunk is. Anitával meghívást kaptunk egy induló katekumencsoportba. Készültem az elsőáldozásra, majd a bérmálkozásra. Feleségemmel szentségi házasságot is kötöttünk. Majd megszületett Csenge lányom és Marci fiam. Csodálatos évek voltak! Isten anyatejjel táplált engem. Növekedtem hitben és szeretetben. Annyira elkapott a lendület, hogy elhatároztam, szeretnék én is hozzájárulni a közösség életéhez és ministrálni. Lehetőség nyílt a szolgálatban jobban elmélyülni és elköteleződni, így a Váci Egyházmegyében akolitusképzésre jelentkeztem. A két év alatt belekóstolhattam a szolgálat sokszínűségébe. Két év után érett bennem a vágy, hogy alaposabban megismerjem a Katolikus Egyház tanítását, hitét, ezért felvételiztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre.

A három év tanulás alatt végig éreztem, hogy Isten ennél is többre hív.

„Zsolt, barátom! Evezz a mélyre!”

Így vált számomra világossá, hogy a diakónusi hivatásra igennel válaszoljak. A diakónusképzésen nagyszerű emberekkel, különböző sorsokkal találkoztam. Egy azonban közös volt: csodálkozás a híváson, felismerés az alkalmatlanságra. Hogyan képes Isten ilyen csetlő-botló emberekre bízni mások üdvösségét? Méltatlannak és alkalmatlannak érezzük magunkat. Vajon hogyan tesz képessé minket Isten, hogy „együgyűek” legyünk? Hogyan leszünk képesek Jézus „egy ügyét” képviselni? Embernek egyedül lehetetlen, de Istennel együtt semmi sem lehetetlen. Erőt és biztonságot ad az a tudat, hogy nem egyedül kell hogy kimunkáljam magamból a jót. Ebben a helyi közösség, a testvérek segítségére is számítok. Nagy szerepük lesz abban, hogy én miként formálódom, milyen diakónust faragnak ki, milyen kincseket ásnak elő belőlem.

Ahogy Reményik Sándor is írta:

„Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.”

Az akolitusképzésen különböző imamódokat tanultunk. Az egyik ezek közül a visszatekintés volt eddigi életünkre. Igyekeztük felfedezni, hogy mikor, hol és hogyan volt jelen Isten gondoskodása, melyek voltak a mérföldkövek. Jó visszatekinteni az eddigi utamra, és látni, hogy miből lesz a cserebogár. Segít azt is felfedezni, hogy másokban is ott lehet ugyanaz a meghívás, amit én kaptam. És bizony nekem is ásót, kapát, csákányt kell ragadnom, hogy előássam a másikba eltemetett istenarcot. Hiszem, hogy eddigi szolgálatom a helyi közösségben csak most kezdődik igazán. Állandó diakónussá szentelésem az út eleje lesz, nem a vége.

A szentelési idézetem:

„Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából.” (Ef 4,11–12)

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír