Beszámoló a püspöki szinódus tizennegyedik munkaüléséről – Záróüzenet

Ferenc pápa – 2014. október 19., vasárnap | 17:33

Az alábbiakban közzétesszük az Apostoli Szentszék sajtószolgálata által kiadott összefoglalót a rendkívüli szinódus október 18-án délelőtt lezajlott tizennegyedik munkaüléséről, melyen a szinódusi atyák jóváhagyták az üzenetet, amely lezárja a Püspöki Szinódus III. Rendkívüli Közgyűlését.

Záróüzenet

Mi, a szinódusi atyák, akik egybegyűltünk Rómában Ferenc pápa körül a püspöki szinódus rendkívüli közgyűlésére, üzenettel fordulunk a különböző földrészeken élő valamennyi családhoz, különösen azokhoz, akik követik Krisztust, aki az Út, az Igazság és az Élet. Kifejezzük nagyrabecsülésünket és hálánkat azért a mindennapos tanúságtételért, amit nyújtotok nekünk és a világnak hűségetekkel, hitetekkel, reményetekkel és szeretetekkel.

Mi, az egyház pásztorai is más-más történetű és sorsú családokban születtünk és nőttünk fel. Papként és püspökként is találkoztunk családokkal és köztük éltünk, s ők a fényes pillanatok, ugyanakkor nehézségek egész sorát mondták el szavaikkal és mutatták meg tetteikkel.

Magának a jelen szinódusi ülésnek az előkészítése is lehetővé tette a számunkra, hogy megismerjük a világszerte élő sok család élettapasztalatát az egyház számára megküldött válaszokból, amelyeket a kérdéseinkre kaptunk. A szinódus napjaiban folytatott párbeszédünk révén kölcsönösen gazdagítottuk egymást, és hozzásegítettük egymást ahhoz, hogy meglássuk azt az élő és összetett valóságot, amelyben a családok élnek.

Emlékeztetünk benneteket Krisztus szavaira: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Ahogy akkor is tette, amikor a Szentföld útjait járta, és betért a házakba és a falvakba, Jézus ma is járja városaink utcáit. Otthonaitokban együtt van jelen a fény és az árnyék, a felemelő kihívások, ugyanakkor a drámai megpróbáltatások is. A homály még mélyebbé, végül egészen sötétséggé válik, amikor a gonosz és a bűn beférkőzik a család szívébe.

Az első nagy kihívás a hűség a házastársi szeretetben. A családi életben is megtapasztalható a hit és az értékek meggyengülése, az individualizmus, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a fékevesztettségből fakadó, amely képtelen az elmélyülésre. Ebből adódik nem kevés házasság válsága, s ezeket gyakran csak felületesen akarják megoldani, anélkül, hogy elég bátrak lennének a dolgok türelmes megvizsgálásához, a kölcsönös megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez és akár az áldozathoz is. A bukásokból így új kapcsolatok, új párok, új élettársi kapcsolatok és új házasságok születnek, ezáltal összetett és keresztény szempontból problematikus családi helyzetek jönnek létre.

Ezek között a kihívások között meg kell említeni a léttel járó fáradságot, elegendő, ha egy fogyatékkal élő gyermekre, egy súlyos betegségre, az öregek idegrendszeri leépülésére, egy szeretett személy halálára gondolunk. Csodálatra méltó sok család nagylelkű hűsége, akik e megpróbáltatásokat bátran, hittel és szeretettel élik meg, s nem úgy tekintenek ezekre, mint valamire, ami elszakít vagy lesújt, hanem mint amit ajándékként kaptak, s amit maguk ajándékba adhatnak, meglátva a szenvedő Krisztust a beteg emberi valóságban.

Gondolnunk kell a gazdasági nehézségekre is, amelyeket az önmagukból kifordult rendszerek okoznak, „a pénz bálványozása, az arctalan s az igaz emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája” (Evangelii Gaudium, 55), amely megalázza az emberi méltóságot. Gondoljunk a munkanélküli édesapákra vagy édesanyákra, akik képtelenek családjuknak még alapvető szükségleteit is előteremteni, vagy azokra a fiatalokra, akik előtt üres napok állnak, nincs mire várniuk, s ezért a kábítószer vagy a bűnözés zsákmányává lesznek.

Gondoljunk a szegény családok tömegeire, akik lélekvesztőkön indulnak útnak a túlélésért, a menekült családokra, akik reménytelenül vándorolnak a sivatagokban, azokra, akiket egyszerűen a hitük, lelki és emberi értékeik miatt üldöznek, és azokra, akiket a háborúk és az elnyomás sújtanak. Gondoljunk azokra a nőkre is, akik erőszaknak vagy kizsákmányolásnak, emberkereskedelemnek esnek áldozatul, valamint azokra a gyermekekre és fiatalokra, akikkel még olyan személyek is visszaéltek, akiknek őrizni és bizalomban nevelni kellett volna őket, gondoljunk a megalázott, nehézségben élő családok tagjaira. „A jóléti társadalom kultúrája elkábít minket, s […] a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar bennünket” (Evangelii Gaudium, 54). A kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez fordulunk, hogy mozdítsák elő a családok jogainak érvényesülését a közjó érdekében.

Krisztus azt akarta, hogy egyháza olyan ház legyen, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja a befogadásra, és nem zár ki senkit sem. Hála illeti meg tehát azokat a lelkipásztorokat, világi híveket és közösségeket, akik készek rá, hogy segítsék, magukra vegyék a párok és családok belső és társadalmi sebesüléseinek a terheit.

* * *

Létezik azonban a fény is, amely esténként ott ragyog a városok házainak ablakaiban, a külvárosok szerény otthonaiban, a falvakban és még a kunyhókban is: ez világítja be és melegíti át a testet és a lelket. Ez a fény a találkozás révén gyullad fel a házaspárok belső életében: ajándék, kegyelem, amely akkor jut kifejeződésre, amikor – a Teremtés könyvének a szavaival (2,18) – a két arc egy másikkal „szemközti” valóság, a „neki megfelelő”, vagyis egyenlő és kölcsönös segítségnyújtásban (2,18). A férfi és a nő egymás iránti szeretete azt tanítja a számunkra, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra ahhoz, hogy önmaga lehessen, noha identitásában megmarad tőle eltérőnek. Ez az identitás a kölcsönös önátadásban nyílik meg és kerül kinyilatkoztatásra. Ezt fejezi ki szuggesztív módon a nő az Énekek énekében: „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok… Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 2,16; 6,3).

A találkozás hitelességéhez vezető út az eljegyzéssel, a várakozás és felkészülés időszakával veszi kezdetét. Beteljesedése a házasság szentsége, amelyre Isten helyezi rá pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ezen az úton jelen van a szexualitás, a gyengédség és a szépség, amely elkíséri az embert az ifjúkori erőn és frissességen túl is. A szeretet természeténél fogva örökre szóló, az ember kész odaadni életét is azért, akit szeret (ld. Jn 15,13). Ebben a fényben látjuk, hogy a házastársi szeretet, amely egyedüli és felbonthatatlan, megmarad az emberi korlátok számos nehézsége ellenére, ez az egyik legnagyobb csoda, még ha közben ez a leggyakoribb is.

Ez a szeretet a termékenység és az életadás által növekszik, s ez nem csupán a gyermeknemzést jelenti, hanem az isteni élet továbbadását is a gyermekek keresztsége, nevelése és hitre oktatása révén. Benne van az élet, a szeretet, az értékek felkínálásának képessége. Erre a tapasztalatra az is szert tehet, aki nem nemzhetett saját gyermeket. Azok a családok, akik vállalkoznak erre a ragyogó kalandra, ezzel tanúságot tesznek sokak, elsősorban a fiatalok előtt.

Ennek az útnak során, amely nem egyszer fáradságos és buktatókkal teli magas hegyi ösvényhez hasonlít, Isten mindig velünk van és elkísér bennünket. A család megtapasztalja ezt a férj és feleség, a szülők és gyermekek, a testvérek közötti szeretetben és párbeszédben. Megéli ezt akkor, amikor együtt hallgatják Isten Szavát, vagy amikor együtt imádkoznak: olyan ez, mint a lélek kicsiny oázisa, amelyre minden nap rá kell szánni egy kis időt. Emellett nap mint nap el kell köteleződni arra, hogy a gyermekeket a hitre, az evangélium szerinti jó és szép életre, a szentségre neveljük. E feladatban gyakran nagy szeretettel és lelkesedéssel vállalnak részt a nagyszülők is. Így válik a család hiteles család-egyházzá, amely a családok családjává szélesedve alkotja az egyházi közösséget. A keresztény házaspároknak az is feladatuk, hogy a fiatal párok számára a hit és a szeretet tanítómesterei legyenek.

A testvéri közösségnek van egy további kifejeződése: a karitatív munka, az ajándékozás, a közelség vállalása a kirekesztettekkel, a szegényekkel, az egyedülállókkal, a betegekkel, az idegenekkel, a válságban lévő családokkal, annak tudatában, amit az Úr mondott: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Ez az anyagi javak, a társaság, a szeretet és az irgalmasság odaajándékozását jelenti, mely egyben tanúságot tesz az igazságról, a világosságról, az élet értelméről.

A csúcspont, amely magába foglalja az Istennel és a felebaráttal való közösség minden szálát: a vasárnapi szentmise, amikor a család az egész egyházzal asztalhoz ül az Úrral. Ő odaadja önmagát mindannyiunknak, akik a történelemben zarándokolunk a végső találkozás felé, amikor „Krisztus lesz minden mindenben” (Kol 3,11). Ezért foglalkoztunk szinódusi munkánk első szakaszában az újra megházasodott elvált személyek lelkipásztori gondozásával és szentségekhez való járulásával.

Mi, a szinódusi atyák, azt kérjük tőletek, hogy folytassuk együtt az utat a következő szinódusig. Előttetek jár Jézus, Mária és József családjának a jelenléte, az ő szerény otthonukban. A názáreti Szent Családdal egyesülve mi is mindenki Atyjához fordulunk imánkkal, amikor a föld összes családjáért könyörgünk:

Atyánk, add meg minden családnak az erős és bölcs házastársak jelenlétét, akik váljanak a szabad és összetartó család forrásaivá!

Atyánk, add meg a szülőknek, hogy legyen olyan otthonuk, ahol békén élhetnek családjukkal!

Atyánk, add meg a gyermekeknek, hogy a bizalom és a remény jelei lehessenek, s add meg a fiataloknak a bátorságot a szilárd és hűséges elköteleződéshez!

Atyánk, add meg mindenkinek, hogy keze munkájával megkereshesse a kenyerét, hogy megízlelhesse a lelke kiegyensúlyozottságát, és elevenen tartsa a hit égő fáklyáját a sötétség idején is!

Atyánk, add meg mindnyájunknak, hogy megláthassuk, miként virágzik ki a mind hűségesebb és hitelesebb egyház, az igazságos és emberi társadalom, egy világ, amely szereti az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.

Fotó: news.va

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria