Beszélgetés hitről, szolgálatról Molnár F. Tamás mellkassebésszel

– Professzor úr, nyilván valamennyiünkre ránehezedik a jelen járványhelyzet, kit-kit másként tesz próbára. Nagy fájdalommal vettük tudomásul, hogy idén húsvétkor nem tudtunk a szokott módon ünnepelni. A hívek hozzászoktak ahhoz, hogy az Egyház kiszolgálja őket, de most mindenkinek a maga identitásához kellett megtalálnia azt, amit egy szép liturgián megkaphat. Ön hogyan ünnepelte a feltámadást a számos fontos feladata mellett?

– Valóban fájt, hogy nem tudtunk a szokott módon ünnepelni. Vajon az ünnep nem éppen az, hogy kilépünk a megszokásainkból? Nem tudtuk hozni az évtizedes rutint, a szertartások, a konvenciók szokott rendjét, hogy aztán önfeledt csokinyulazással, locsolással és ki-ki epegörccsel és/vagy másnapossággal zárja le a négynapos „kellemes húsvéti ünnepet”.

Kellemes a lábvíz, mondta papbarátom: a mi ünnepünk áldott. A vírus magunkra hagyott minket magunkkal, nincs menekvés önmagunk elől. A karantén eredeti értelmű negyven napja Krisztus negyven napjára emlékeztet. A hívek hozzászoktak a „kiszolgáláshoz”, és aki nem volt megelégedve a „szolgáltatással”, az elpártolt. De az Egyház nem szerviz, hogy kereket cseréljen, gyerekmegőrző legyen, esetleg a lélek tengelyében keletkezett görbületet a maga speciális módszereivel kiegyenesítse. Szolgál, de nem szolgáltat. A hívők együttese nem passzív nézőközönség, nekünk közösségnek kellene lennünk. Nagy tanító ez a COVID-19. Tetszik, nem teszik, a vírus is Isten teremtménye.

Katolikusként, keresztényként nincs fontosabb feladatom, mint a feltámadás misztériumában lévő részesedés, részvétel.

Az sok mindentől függ, hogy mikor milyen formájában részesülhetünk benne. Volt idő, hogy sebészként ügyeltem azon az éjjelen, más életének és halálának mezsgyéjén, Krisztust hívva segítségül. Volt, hogy a tagadás éjszakájába vetett a kétség. Volt, hogy a felszíni mintaszerűség alatt a mélyben kongott az üresség.

A legemlékezetesebbek valószínűleg azok a skóciai nagyheti zarándoklatok voltak, amelyeknek értelmét, célját a feltámadás adta Iona szigetén. Idén a Scottish Cross 150 mérföldes gyalogutat kisajátította magának a vírus. A szervezők – Fr. Sten lengyel atyával együtt – egy virtuális zarándoklatot tartottak, kezdve a virágvasárnappal. Találkozásaink a ZOOM révén a virtuális térben zajlottak, közösen imádkoztunk. A stációk elmélkedéseit e-mailen küldték körbe. Én a nagyhét zömét Győrött, a kórházban töltöttem munkával, onnan csatlakoztam esténként. Még a nagycsütörtöki lábmosás rituáléra is sor került – holott egyikünk Londonban, a másik Pomerániában, a harmadik az USA-ban volt, mi pedig itt Magyarországon. A nagyszombati vigília volt a legszebb, mindenki otthon, a kamera előtt gyújtotta meg a maga gyertyáját. Különös érzés volt, hogy a tőlem 500 méterre lakó lányommal, akivel korábban a valóságban is megjártuk a skót szigeteket, és akitől most a karantén elszakított, a számítógép terein osztoztunk. De elvégre a Szentlelket sem látom, mégis van, nem igaz? Azt is mondhatnám, a dolgokat fontossági sorrendbe állítva, hogy a feltámadás ünneplése mellett dolgoztam is, de a helyzet inkább úgy áll, hogy a kettő egy; nem tudom, hol ér véget az egyik, s kezdődik a másik. Megajándékozott ember vagyok.

– A Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház Járványügyi Operatív Törzsének tagjaként, egyúttal keresztény emberként mit mondana a hívő közösség számára, mivel nyugtatná meg őket?

– Azzal nyugtatnám a pécsi híveket, hogy nincs szükségük rám, nincs szükségük a vigasztaló szavaimra.

Ha nem hallgatnak Szent Pálra, ha nem hallgatnak az őt idéző Ferenc pápánkra, akik a „Ne féljetek!” krisztusi üzenetet adják át – akkor én ugyan mit tudnék ehhez még hozzátenni?

Hacsak az orosz népmese módján nem, amikor a répát kifelé hiába cibáló családhoz utoljára csatlakozik a templom egere – s a nagy sárga zöldség végül kiszakad a földből. Ha így hozzá tudok járulni a félelem ezen odvas fogának kirántásához, akkor persze. A győri centrum a pécsi egyetem oktatókórháza, a sebészet és a kardiológia pedig egyenesen tanszékünk. Megyei és regionális feladatokat látunk el, egy operatív törzs vezeti a munkát. Ez egy nagyon izgalmas, szép feladat, célja a veszteségek minimalizálása, a gyógyító-ápoló munka szervezése, irányítása. Ehhez pedig minden anyagi és szellemi forrás adott. Kellő rálátással a nemzetközi viszonyokra, azt kell mondanom, hogy sokkal szívesebben leszek COVID-beteg Pécsett vagy Győrött, ha az Úr úgy látja jónak, mint lennék New Yorkban vagy Londonban, nem beszélve Madridról vagy éppen Milánóról. Éppen a múlt évi Püspöki Szabadegyetemen hallhatták Kanizsai Péter tanár urat, a pécsi sürgősségi osztályról. Az ő és a hozzá hasonlók miatt én itthon vagyok nyugodt. Miért van az, hogy most mindenki hazafut, mint a megriadt csirkék, ha jön a vihar?

– A Pécsi Egyházmegye Szabadegyetem programsorozata következetesen a NEK jegyében kínál előadásokat a szentségimádással kapcsolatban. Az Ön áprilisi előadása milyen kontextusban fűződött volna a témához?

– Ha az ember a katolikus hitéről kénytelen beszélni, és valahogy sikerülne kikerülni az Eucharisztia kérdését, akkor vagy nem katolikus, vagy nem a hitről beszél.

Bárhonnan is közelítsen, ide ér, hitünk centrális paradigmájához.

Én klinikus orvos-tudósnak gondolom fellengzősen magam, a lélegző, lélekző, szenvedő emberrel foglalkozom, nem sejtekkel vagy molekulákkal. Sebész vagyok, azaz a gyógyítás véres útját járom. Ebben az értelemben a megtestesült Isten Fia testével és vérével is kölcsönösen elválaszthatatlan függésben vagyunk, tetszik, nem tetszik. Van, hogy nem tetszik, persze, perlekedik az ember. Ekkor az az angol – talán ír – mondás jut eszembe, ami így szól: „ha úgy tűnik, az Úr távol van, szerinted ki mozdult el?”. Nem könnyű dolgok ezek. Számomra a szentség testi aspektusa, hivatásom miatt is, különösen jelentős.

Történész énemet a Szent Grál, Jézus vérének edénye ragadta meg. Ez gyermekkorom óta, az Arthur-mondakörrel való megismerkedésem idejétől kísért. Az emberi viselkedés a szélsőséges helyzetekben, mint amilyen a háború is, mindig izgatott. Az orvoslás nagyon sokat köszönhet az ilyen kataklizmáknak, csakúgy, mint a ragályoknak. Kevés érdekesebb szituáció van, amelyben a hit, a halál, vagy éppen a szenvedés ilyen karakteresen jelenne meg. Ebben a tekintetben az adrenalinom rabja vagyok. Egyházunk 20. századi történelme nagyon izgalmas történetekkel szolgál ebben a szegmensben is. Az emberi mivolt különösen érdekes rétege a játékos énünk. Mióta az eszemet tudom, imádok játszani. A játékban, ebben az igen magasrendű emberi tevékenységben óriási tanítási potenciál rejlik, melyet a keresztény hitünkre való megnyitásban is fel kell használni. Reményem szerint a nagymisét szétrajcsúrozó, mert nem értő, kezelhetetlennek tűnő kis emberek is megfoghatók a végén. Hanem jól játszani is meg kell tanítani a gyerekeket, de nem gügyögve. A gyerek azonnal megérzi az álságot, taszítja a hamis, a giccs. Őszintén kell közelíteni felé, minőségi módon és anyagokkal kell megfogni, hogy érdekelje, megértse, mit csinálnak azzal a csillogó kehellyel, meg a tányérral, miért csilingelnek ott elöl... Földi létünknek a művészetek adnak szép keretet. Hozzám legközelebb az irodalom áll. Az Eucharisztia nagyszerű regényeknek ad külön értelmet. Kedvenc katolikus íróm, Graham Greene nélkül nem tudom elképzelni, hogy beszámoljak az Oltáriszentséghez való viszonyomról. Hát nagyjából ez lenne az előadásom kontextusa.

– Mi most a legfontosabb személyes tapasztalata a szentségimádással kapcsolatban?

– A hiány a legfontosabb és legérdekesebb személyes tapasztalatom.

Hogy mennyire tud hiányozni a szentmise.

Én nagyon sokat utazom hétvégén is, és van, hogy széthullik a napirendem. Nem is vagyok eléggé fegyelmezett. Van, hogy csak üggyel-bajjal, néha kelletlenül, és van, hogy sehogy sem érek oda a misére két város között. Most, hogy hiába vannak nyitva a templomok, de nincs mise, megtanultam, mi az a hiány. Nagy tanár a COVID-19. Nem vagyunk egyformák, én nem vagyok alkalmas a magányos kontemplatív imádságra, szentségimádásra egy templomi padban. Talán egy erdei kápolnában, kívül a napi rohanáson – igen, de a gyors váltásra alkalmatlan vagyok. A legfontosabb tapasztalatom tehát a hiány masszív megtapasztalása, a kollektív szentségimádás iránti vágyra való ráismerés.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír