Beszélgetések az Eucharisztiáról szerzetesekkel: Péceli Bence Imre OCD

„A szentmise valóban egységet teremt,
az Eucharisztia valóban a szeretet köteléke.”

– A kármelita rend lelkiségében milyen szerepet játszik az Eucharisztia? A kármelita szentek hogyan írnak erről a misztériumról?

– A kármelita rend lelkiségében az imádság, vagy mondhatjuk, az imádságos élet a középpontban van. Ez nem csupán bizonyos fajta imákat vagy imatechnikák gyakorlását jelenti, hanem az Istennel való kapcsolat egyre elmélyültebb megélését.

A kármelita szentek mindig tudatában voltak annak, hogy az Eucharisztia vagy az eucharisztikus találkozások az Istennel egyesült élet legfontosabb eseményei,

és azt a találkozást, amit itt szentségileg megélhetnek, misztikusan is megélték, vagy nagyon mély istenélményeik elhalványulása után, a „lélek sötét éjszakáját” megtapasztalva a szentségekben találtak rájuk újra.

Nagyon fontos, hogy az imádság szóban ott van az imádás, ahogy a latin adoratio imádás szóban is az ima, az oratio. Bár tudjuk, hogy az ima és imádság nemcsak imádást jelent, hanem kérést, könyörgést, közbenjárást, hálaadást és dicsőítést.

A kármelita szentek nagyon sok útját és módját mutatták meg annak a titoknak, hogy

imádkozni és a Jóistennel való legbensőségesebb szemlélődő kapcsolatban élni csak akkor lehet, ha Istent az első helyre állítjuk az életünkben, tehát egyedül Őt imádjuk.

Megérezték ezért azt is, hogy a szentmisében és szentségimádásban találják meg az imádó imának, tehát az imádságnak a legbőségesebb forrását. Természetesen ez egy általános keresztény tapasztalat, de a kármelita szentek nagyon sajátos, mély, ugyanakkor személyes és bensőséges tapasztalatokat, megéléseket fejeznek ki vagy magyaráznak meg írásaikban.

– Az Ön hétköznapi életében milyen szerepet játszik?

– Az Oltáriszentség fontossága a hivatásom fejlődésével párhuzamosan mindig jelen volt, de voltak olyan korszakok, amikor nem annyira figyeltem rá. Mikor a rendbe léptem – bár korábban vágyódtam a papságra –, egy kis ideig nem akartam, hogy pappá szenteljenek, gondolván, hogy lehetnék egyszerűen szerzetes testvér is. Később az Eucharisztia szerepének és ennek a szerzetesközösségben megélt rendszeres gyakorlásának, valamint az én hozzá való viszonyomnak jobb megértésével vált bizonyossá számomra, hogy az Úr papnak is hív. A személyes életem eucharisztikus megerősítése mellett arra is vágyom, hogy minél több embernek adhassam oda az Oltáriszentségben jelen lévő Jézust, hívjam őket oda az Ő szent áldozatához, de egyben az Ő vételének egyre nagyobb tudatosságára is tudjam vezetni őket és saját magamat is.

– Önnek van-e személyes, belső élménye az Eucharisztiával kapcsolatban?

– Ez talán az előző kérdésre adott válasz részletesebb kibontása lehet. Nagyon sokáig nem tudtam élni a szentségimádás gyakorlatával még később sem, valahogy idegennek tűnt. Tizenhét éves korom körül egy egerszalóki ifjúsági lelkigyakorlaton először éreztem azt, hogy az Úr talán papnak hív. Az esti szentségimádáson – talán életemben először voltam ilyenen – nagyon meghatott az Ő közelsége és az a felismerés, hogy számít rám.

Egy másik konkrét élmény Lourdes-ban történt, ahol 2000 és 2002 között három nyáron dolgoztam önkéntesként a francia Karitász egyik zarándokszállásán. Az utolsó nyáron a sekrestyés szolgálatra is felvettek. Ott vihettem először magammal az Oltáriszentséget az egyik misézőhelyről a másikra, mivel kápolnák, szabadtéri oltárok több helyen voltak, hogy egyszerre több csoport is szentmisét ünnepelhessen. Már akkor nagy élmény volt, de most visszagondolva erre, az Eucharisztia és Szűz Mária kapcsolatának ismeretében, vagyis az Oltáriszentség máriás áhítatának gyakorlásával még fontosabb számomra. A Szűzanya segített Lourdes-ban, hogy Jézushoz ilyen közel kerülhessek, nemcsak a szentmisén, hanem hosszabb ideig is Őt hordozhattam.

Később a noviciátusban volt egy nagy és hosszabb, felismerésekkel teli személyes fejlődés az Eucharisztiával kapcsolatban. Emlékszem, a novíciusmesterünk egyszer arról mesélt, hogy ismert olyan római kispapokat, akik azt kérték, hogy hadd ne kelljen mindennap szentmisére menniük. A magiszterünk nem helyeselte ezt a hozzáállást, én viszont titkon rokonszenveztem vele. De épp ez segített, hogy átgondoljam a napi szentmise értékét és fontosságát az életemben.

Rádöbbentem, hogy azért is menekülök sokszor a napi misétől és szentáldozástól, mert úgy érzem, nem tudom hitelesen megélni, a vele járó kegyelmet befogadni, és tettekre váltani.

A napi szentmise és szentáldozás állandóan szembesít azzal, hogy oly sokszor nem vagyok képes a teljes egység megélésére az Úrral. A mindennapok küzdelmei gyengeségeim folytán kiráncigálnak ebből az egységből. Hatalmas öröm volt azt tapasztalni, hogy korábbi istenélményeim, amik már elhalványulnak, sokkal mélyebben megvalósulnak akár mindennap a szentmisén, de mégis fáj, nagyon fáj, hogy az élet küzdőterén nem tudok hűséges maradni.

Ez a felismerés azóta is elkísér, és

egyre világosabb számomra, hogy a mindennapi Eucharisztia a tisztítótüzet csepegteti naponta számomra.

Ahogy a sivatagi atyák is tanítják, hogy mindennap új életet kezdünk, amit újra és újra meg kell küzdeni, ezért számomra is nélkülözhetetlen a napi szentmise mint életadó forrás, ami azonban nap mint nap szembesít azzal, hogy Jézus mennyire szeret, és én milyen kevéssé tudok válaszolni a szeretetére. De hiszem, hogy ez egy üdvös fájdalom. (...)

Az írás teljes terjedelmében ITT olvasható.

Szöveg: Mészáros Anett/MSZKI

Fotó: Imre testvér

Magyar Kurír