Boldog John Henry Newman és a fundamentális teológia (1. rész)

2010 őszén XVI. Benedek pápa Nagy-Britanniába látogatott. Apostoli útja során, szeptember 19-én Birminghamben került sor a XIX. századi angol teológia és filozófia kimagasló alakjának, John Henry Newman bíborosnak a boldoggá avatására. Ez az esemény számos vonatkozással bírt, különösképpen az anglikán–katolikus ökumenikus párbeszéd új szakaszba lépése kapcsán. Jelen írásunkkal azonban más irányba szeretnénk haladni: a teológus Newman gondolkodásának lényegesebb alapvonalait szeretnénk megrajzolni. Ha végigtekintünk – igen tekintélyes – írott hagyatékán, a központi témakörök alapján kiviláglik, hogy a szellemi örökség kivételes fontossággal bír a fundamentális teológia tudománya szempontjából. Nem véletlen, hogy a Dizionario di Teologia Fondamentaléban önálló szócikket kapott[1], és számos nemzetközi szakirodalmi publikáció a legjelentősebb szerzők között említi nevét.[2] Hazánkban neve szakteológusként kevéssé ismert, cikkünkkel épp ezért szeretnénk tisztelegni az újonnan beatifikált nagyszerű fundamentálteológus előtt.[3]

Korkép

A XIX. századi angol szellemi körképet egyfelől a klasszikus, az adott közegben nagy múltra visszatekintő empirizmus megújulása (St. Mill), másfelől pedig a common sense skót iskolája (Th. Reid, D. Stewart, Th. Brown) uralta.

A Hume-tól örökölt empirista gondolatkört sokan kritizálták, legfőképpen a külső világ valóságos létének megkérdőjelezése miatt, mindazonáltal voltak jeles továbbvivői eszméinek. Közülük kiemelkedik a XIX. század közepén St. Mill, akinek az álláspontját fenomenalizmus néven is szokták említeni. Hume nyomdokain járva Mill feltételezi, hogy a fizikai tárgyak kivétel nélkül visszavezethetők mentális tárgyakra.[4] Ezen mentális elemek, észlelések egyfajta összetartozó kontinuumot képeznek. Így a filozófiai vizsgálódás központi tárgya nem más – miként Mill fogalmaz –, mint az „érzékelés szüntelen lehetősége”. Hozzáállása végső soron oda vezet, hogy az objektív valóság (reality) mint olyan eltűnik az ember szeme elől. Ennek a konzekvenciának hatása van az istenkérdésre is, hiszen ebben a keretben e probléma megválaszolhatatlan marad. G. Berkley (mint lentebb látni fogjuk) még feltételezte Isten létét – hivatkozva arra, hogy vannak bizonyos lehetőségi feltételek, amelyek révén módunk van az érzékelésre és a megismerésre, s ezek között a legelső Isten.[5] Millnél azonban már eltűnik az istenfogalom, sőt maga a kérdés is.

A common sense gondolatának hátterében Shaftesbury alakja sejlik fel, ám iskolaalapítóként Th. Reid[6] nevét tartják számon. A common sense (lat. consensus omnium) iskolája abból indul ki, hogy az ember értelmi képességei révén képes arra, hogy közösségi–társadalmi szinten egyfajta egyetértést alakítson ki a valószínűsíthetően igazról. Ez az irányzat nem fogadja el a velünk született ideák létét, ahogy a felsőbb Értelem által belénk oltott kategóriákét sem, hanem az emberi érvelés, a közösségi konszenzus válik központi elemmé.[7] Ez a bölcseleti ágazat lett a forrása az angol szkepticizmusnak, amely elvetette az Abszolútumról való értelmes beszéd lehetőségét. Még későbbi következményei között találjuk a Th. H. Huxley által képviselt agnoszticizmust is.[8]

A fenti álláspontok ellenhatásaként felerősödött egy sajátos angol idealizmus is.[9] Egyes filozófiatörténészek ezen irányzat képviselőjeként tekintenek John Henry Newman bíborosra[10], bár ez a vélekedés teológiai szempontból nem támasztható teljességgel alá, miként ezt a későbbiekben látni fogjuk. I. Kant és Th. Reid egyaránt G. Berkley-t tekintették az angol idealizmus szülőatyjának[11], ám ez az irányzat igazából a XIX. század közepén–második felében bontakozott ki. Berkley álláspontját így összegezhetjük[12]: az ideák vagy érzékeink által, vagy képzelőerőnk révén bírnak léttel, létünk nem más, min percipi. Amennyiben az ideák egy csoportja, konstellációja tartósan fennáll, akkor ezt nevezzük „valóságos dolognak”, aminek valóságos léte éppen észleltségében (újfent: percipi) áll. Így tehát a filozófia középpontjába a gondolkodó dolog (res cogitans) kerül, amelynek alapvető természete az akaratban és a felfogóképességben/képzeletben áll. Azonban ehelyütt fel kell tennünk egy igen fontos kérdést: miért van, hogy az észleleteink, az érzékszerveink által közvetített ismereteink erőteljesebbnek, valóságosabbnak tűnnek, mint az az idea, ami csak a fantáziánkban létezik? Miért tűnnek ezek felsőbbrendűnek saját szellemünk teremtményeinél? A logikus válasz így hangzik: csakis azért, mert ezek az ideák egy a miénknél magasabb rendű szellem, értelem, akarat alkotásai – ez pedig nem más, mint maga Isten.

Részben hegeli hatásra megszületik az ún. (angol) abszolút idealizmus, amelynek jeles képviselője F. H. Bradley. Meg kell jegyeznünk, hogy összegezve eredményeit kérdéses, mennyire hegeliánus ez az ágazat.[13] Bradley arra a megállapításra jut, hogy az idealizmus Abszolútum-fogalma nem azonos a vallás Isten-fogalmával.[14]

Ez a sajátos bölcseleti háttér – mint látni fogjuk – bizonyos szempontból sokkal nagyobb hatással bírt Newman munkásságára, mint az egyébként minden életrajzban, elemzésben első helyen megemlítésre kerülő anglikán–katolikus feszültség, amely végigkísérte az életét. A sajátos angol filozófiai körkép azt mutatja, hogy a vallás és az istenfogalom gyakorlatilag minden oldalról támadást szenvedett el: akár logikai-elméleti szinten zárták ki az Abszolútumról való értelmes beszéd lehetőségét, akár megtagadták a vallásos Isten-fogalomtól a filozófiai megalapozhatóság lehetőségét. Végső soron mindez oda vezetett, hogy szükségessé vált egy újfajta hitvédelem, egy újfajta apológia és teológia, amely képes ezekkel a kihívásokkal számot vetni.

Valójában csak így érthetjük meg Newman fontosságát, szerepét saját korában, s ezen a koron túlmutatva felmérhetjük kivételes hatását is, amely napjainkig tart. Ahhoz, hogy az istenkérdést ne csak rehabilitálja, de egyszersmind visszavezesse a tudományos gondolkodás szintjére, nem egyszerűen arra volt szüksége, hogy filozófiai fogalmakba bújtassa a kinyilatkoztatás Istenét. A legnagyobb kihívás abban állt, hogy helyreállítsa a valóságba, az objektív realitásba vetett hitet, s feltárja az emberi észlelés, tapasztalás, megismerés mélyrétegeit. Csak ezen belátások tükrében ragadhatjuk meg a newmani tapasztalat pszichológiájának[15] valós tartalmát. Amennyiben pusztán a felekezeti harcok és szembenállások (illetve az ezekhez kötődő teológiai csatározások) felől közelítünk, nem elemezhetjük ki a maga teljességében azt a tudományos és emberi elkötelezettséget, amellyel az angol teológus kutatta az Istenről való értelmes beszéd (teo-lógia) és a hitről való értelmes számadás (vö. 1Pét 3,15) szükségszerű új útjait. A fentiek magyarázzák meg, hogy miért lett számára mind a metafizikai elmélkedésnek, mind az istenismeretre való eljutásnak, mind a hitaktus megalapozásának első és szükségszerű lépése az emberi tapasztalat vizsgálata.[16]

Korképünk teljességéhez emellett hozzátartozik még egy szempont, amely talán kevésbé szakfilozófiai–tudományos, sokkal inkább társadalmi vonzatú, ez pedig a liberalizmus jelensége. Nem egy elemző úgy fogalmaz, hogy Newman igazi ellenfele nem egyik vagy másik teológiai iskola, bölcseleti álláspont, hanem ez a kulturális–közgondolkodási tendencia, amely a XIX. században az egész nyugati világban egyre inkább elterjedt. Az angol liberalizmus (amelynek filozófiai előzményei között Hobbes és Locke nevét leljük fel[17]) olyan politikai, szociológiai és közgazdaságtani tartalmakkal telítődött, amelyek sajátos arcélt rajzoltak neki.[18] Zászlóvivői között ott találjuk a már fentebb említett J. St. Millt.[19]

A liberalizmus olyan problémákat vetett fel, amelyekre a kereszténységnek adekvát válaszokat kellett adnia. Így került Newman gondolkodásának homlokterébe a lelkiismeret és a szabadság kérdése. Felvázolja a keresztény szabadság eszméjét, amely méltó alternatívája a politikai liberalizmusnak, hiszen nem elnyomja, hanem épp ellenkezőleg: felnőtté teszi az embert, akinek a lelkiismerete mint a szabadság csodálatos fóruma áll előttünk. Éppen ez volt az a pont, ahol az angol bölcseleten és szemléletmódon nevelkedett, protestáns teológián érlelődött newmani gondolatnak a legnagyobb nehézségei támadtak a római katolicizmussal. Erről maga így vall: „Az igazi keresztény szabadság megköveteli, hogy legyen alkalmunk arra, hogy tetszés szerint jobban engedelmeskedjünk Istennek, mint ha formális törvénynek lennénk alávetve. Krisztusnak kedve telik olyan szerető szolgálatban, amelyet önmagunk felejtésével teljesítünk, túlcsorduló hálával és tele tisztelettel, anélkül, hogy méricskélnénk erőfeszítésünket. Az aprólékos előírások arra késztetnek, hogy figyeljük és mérlegeljük erőfeszítésünket. Az igazi hit mindenekelőtt kudarcait tekinti, és nem a mi szegényes sikereinket, bármilyenek legyenek is azok. De a római rendszerben kevés hely marad az ilyen öntudatlan önátadásnak.”[20]

Az Oxford Mozgalom

Az ifjú Newman számára a szellemi–lelki hátteret az Oxford Mozgalom jelentette. Ennek keretében anglikán teológusok, magasan képzett értelmiségiek tettek kísérletet arra, hogy megfeleljenek koruk kihívásainak úgy az egyházi élet berkein belül, mint kívül.[21]

Az anglikán egyház ebben a korban számos nehézséggel küzdött. Az államegyházi struktúra, a politikai élet és az egyház összefonódása visszás helyzeteket teremtett. A kor közéletét két egyházpolitikai kérdés tartotta lázban. Az első a katolikusok emancipációjára vonatkozott. Mint ismeretes, az anglikán (államegyházi) felfogás szerint senki sem lehetett a birodalom lojális alattvalója, ha nem volt tagja egyszersmind a Church of Englandnek. A katolikusokkal szemben minden korszak újból élt a gyanúperrel, miszerint a Róma melletti elkötelezettségük a hazájukkal szemben hűtlenné teszi őket.[22] 1829-ben a tory kormány mégis elindította a katolikusok egyenjogúsításának politikai programját (nem annyira meggyőződésből, sokkal inkább társadalmi nyomásra). A tervezet végül 1831 októberében került a Lordok Háza elé, ahol a jelenlévő anglikán püspökök közül csak kettő támogatta, a többiek – ezzel megalapozva a többségi véleményt – elutasították azt. Ez a fellépés nem csak a katolikusok, de az anglikán egyház hívei körében is ellenérzést szült, hiszen a főpásztorok az emberi méltóság igényéből fakadó szükségszerű reformok ellenségeként tűntek fel, akik státuszukkal, rangjukkal olyan célokat szolgáltak, amelyek nem összeegyeztethetők az apostoli egyszerűséggel.

A másik gócpont az ír egyház kérdése volt. Az angol kormányzat az erő eszközeivel lépett fel a katolicizmus ellen (The Irish Church Temporalities Act, 1833), amely az ír öntudat hordozója volt. A huszonkét egyházmegyéből tízet beolvasztottak a megmaradókba. A két legvagyonosabb egyházmegyét anyagilag megrövidítették, eltörölték azt a hozzájárulást, amelyet a plébániai hívek fizettek az egyházi épületek fenntartására, megadóztatták az egyházi bevételeket, s az egyházi birtokok bérlőinek jogot adtak arra, hogy örökbérleti jogra tegyenek szert. Mindezek a lépések egyértelművé tették, hogy agresszív és katolikusellenes politika révén akarják az ír egyházat ellehetetleníteni.

Ez utóbbi esemény nyomot hagyott a fiatal Newman gondolkodásában. 1832–1833-ban a Mediterráneumban, Dél-Itáliában tett körutazást, ott értesült eme fejleményekről. Mindez csak felerősítette benne a tudatot, hogy küldetése van odahaza, az anglikán egyházban.[23] Ennek az elhivatott szolgálatnak lett külső kifejeződése az a lelkipásztori-igehirdetői fellépés, amellyel Newman a St. Mary-templom lelkészeként az újonnan indult, az anglikán megújulást és hitvédelmet szolgáló Oxford Mozgalom vezéralakjává nőtte ki magát. A neves képviselők között ott találjuk J. Keble-t, R. Hurrell Froude-ot és E. Pusey-t, aki Newman eltávolodása után, 1843-tól vezette a kezdeményezést.

Ebben a korban az anglikán high church berkein belül felbukkant egyfajta teológiai liberalizmus, mind inkább nyilvánvaló lett, hogy szükséges a hit forrásaihoz való visszatérés. A Mozgalom épp ezért a Szentírás és az egyházatyák felé fordult. Ezen elköteleződés kifejeződése volt, hogy 1835-ben megalapult a Patrisztikus Könyvtár. A Mozgalom emellett hatalmas irodalmi tevékenységet is kifejtett, füzetek, könyvek formájában jelentek meg hitvédő, hitvitázó iratok, teológiai kutatások eredményei, templomi szentbeszédsorozatok – ezek az Oxford Mozgalom ún. traktátusai. A sorozat utolsó darabja 1841-ben látott napvilágot Newman tollából – ez volt az a bizonyos harminckilenc tézis, amelyben a szerző az anglikán és a katolikus hit egyezéseit, közös (dogmatikus) pontjait világította meg.[24]

Az ezen korszak során született egyetemi beszédei (University Sermons) felvillantják a teológus Newman hatalmas intellektusát. Miként a kortársak feljegyezték, nem volt rendkívüli szónok, sőt előadásmódja nélkülözte a kifinomult retorikai fogásokat. Gondolatvezetése, érvelése, következtetései sugároztak magukból olyan erőt, hogy a viszonylag monoton előadásmód ellenére is képes volt lebilincselni hallgatóságát. A newmani apologetika alapvonásai már itt kitapinthatóvá válnak. A hitvédelem célja nem valamiféle absztrakt metafizikai rendszeren belül való szillogisztikus játék lefolytatása, hanem sokkal inkább az, hogy keresztényként értelmesen számot tudjunk adni a tisztességes, becsületes embernek hitünkről. Ez a fajta becsület (honesty) szükségszerűen ott kell, hogy éljen minden igazságkereső ember szívében, akár hívő, akár nem. Már a filozófia is erre alapul, amit Newman gentleman-tudásnak nevez, mivel nem hajt gyakorlati hasznot, azonban – és épp ezért – a legszabadabb, a legelegánsabb és -függetlenebb tudást adhatja meg az embernek.[25]

Ennek a szellemi–tudományos útnak a végén áll Newman teológiai alapvetése, a Grammar of Assent (teljes címe: An Essay in Aid of a Grammar of Assent), amely 1870-ben jelent meg.[26] A szerző barátainak elmondta, hogy megírása jó húsz évébe került, vagyis a kötet gyökerei katolizálásának, katolikus pappá szentelésének idejére nyúlnak vissza. A továbbiakban ez az írása jelenti majd számunkra a vezérfonalat, amelynek mentén előrehaladhatunk.

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír