Botár Gábor: Krisztus szeretetének sürgetésében

A könyv szerzője felidézi  a kongregáció születésének időszakát is, a rendalapító Boldog Paul Joseph Nardini (1821-1862) életútján keresztül. A Rajna menti Germersheimben született katolikus pap egész későbbi életét meghatározta, hogy korán árvaságra jutott, anyjától és anyai nagyapjától kevés szeretetet kapott, s csak akkor fordult kedvezőbbre a sora, amikor nagynénje és annak férje magukhoz vették. A gyermeket nevelőapja a nevére vette, így kapta a Nardini nevet. A szegények atyjaként tisztelt rendalapítót 2006. október 22-én a speyeri dómban Friedrich Wetter müncheni bíboros avatta boldoggá.

Lelkipásztorként Joseph Nardini a pfalzi vidék Pirmanens városának plébánosaként kezdett kiemelt figyelmet fordítani a szociális szférára, ezen belül a szegények megsegítését és a betegápolást tekintette elsőrendű feladatának. Célja a keresztény szeretetszolgálat működtetése volt, amit így határozott meg: „Az ember élete kezdetén, kisgyermekkorában és halálos betegségében teljesen kiszolgáltatott. A szegény ferences nővérek feladata, hogy vigasztaló és segítő őrzőangyalaik legyenek.”

Joseph Nardini szervezett formában kívánt segíteni a rászorulókon. 1855 márciusában rábízta a betegek, a szegények és az elhagyott gyermekek gondozását két fiatal nőre, akik Szent Ferenc Harmadik Rendjéhez tartoztak. Ekkor született meg a Szent Családról Nevezett Szegény Ferences Nővérek szerzetestársulata. S bár a világi és az egyházi hatóságok részéről is rengeteg gáncsoskodás érte Nardinit, 1857-ben Nicolaus von Weis speyeri püspök megadta a rendi közösségnek az egyházi elismerést. A kis mustármag hamar fává terebélyesedett, főleg miután megkapták a bajorországi, egykori bencés monostort, Mallersdorfot, mely az anyaházuk lett.

A mallersdorfi nővérek erdélyi letelepedésének fő támogatója Batthyány Júlia grófnő volt, a letelepedés egyházi engedélyét pedig Haynald Lajos erdélyi püspök adta meg. Támogatta őket utódja, Fogarasy Mihály is. A nővérek később is nagy tiszteletnek örvendtek a gyulafehérvári püspökök (Lönhárt Ferenc, Mailáth G. Károly, Márton Áron, Jakab Antal) előtt, akik lehetőségeikhez képest mindig támogatták és védelmezték őket.

Botár Gábor monográfiájából kiderül: a nővérek Erdélybe jövetelét elősegítették a régió társadalmi és politikai viszonyai. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követő Habsburg-abszolutizmus korában Erdély rászorult egy olyan szerzetesrendre, amely a társadalmi szféra talpra állításában nyújthatott segítséget. Az ipari munkásság megnövekedett létszáma, a szegénységből fakadó nyomor, a nem kielégítő egészségügyi ellátás külön-külön is súlyos gondként jelentkezett, s ezek kezelésében segítettek a Németországból érkező ferences nővérek. Első székhelyük Nagyszebenben volt, majd rendházat hoztak létre Erdély több településén is, így többek között a Zsil-völgyében, Brassóban, Déván, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Petrozsényban, Sepsiszentgyörgyön, Szamosújváron. A beteggondozás mellett árvaházakat, iskolákat is működtettek. Sokoldalúságukat tanúsítja, hogy háztartási-, valamint kereskedelmi tanfolyamot is szerveztek, és magán zeneórákat is adtak. Külön kiemeli a szerző, hogy a Mallersdorfi Ferences Nővérek a II. világháború szörnyűségeinek idején sem menekültek el, mivel szociális beállítottságúak voltak, természetes volt számukra, hogy együtt éljenek és szenvedjenek az emberekkel, önmagukat nem kímélve, fáradsággal és szeretettel igyekeztek enyhíteni a vérontás okozta testi és lelki nyomorukon.

A román kommunisták 1948-as hatalomra kerülésüket követően betiltották a szerzetesrendek működését, és ez a Mallersdorfi Ferences Nővérek Kongregációjának életét is gyökeresen megváltoztatta, működésüket intézményesen befagyasztotta Románia területén. Ugyanakkor a nővérek „egyénileg együttműködésre lettek kárhoztatva.” A kórházakban az orvosok ragaszkodtak hozzájuk, így volt, ahol civil ruhában folytatták a munkát, lelki támaszt is nyújtva a betegeknek. A román szocializmus negyven esztendejében átélt viszontagságaikat bemutatva Botár Gábor megállapítja: Krisztus szeretete a mallersdorfi ferences nővéreket a legnehezebb időkben és a legnyomorúságosabb körülmények között is felebaráti szolgálatra ösztökélte. Pál apostol korintusiakhoz írt második levelére utalva a szerző hangsúlyozza: életük legyen tanújele annak, hogy „akiket Jézus miatt szánnak halálra, azokat földre teríteni sosem lehet igazán” (4,8-11).

A romániai rendszerváltozást követően 1990-ben az erdélyi mallersdorfi nővérek is újrakezdhették tevékenységüket, három településen foglalkoznak testi és szellemi fogyatékos gyermekekkel és felnőttekkel, Székelyudvarhelyen naponta negyven embert látnak el rendszeresen élelemmel, és óvodát is működtetnek a városban. Ezek mellett kiveszik részüket a magányos és beteg idősek gondozásából, az árva gyermekek segítéséből. Szolgálatukat felekezeti és nemzetiségi különbségtétel nélkül végzik. Az erdélyi rendtagok száma jelenleg 28, világszerte 824-en végzik szolgálatukat, Németországon és Erdélyen kívül Dél-Afrikában.

Botár Gábor könyvéből egyértelmű, hogy az erdélyi mallersdorfi nővérek mindenütt megélték Joseph Nardini lelkiségét, és megtalálták a módját annak is, hogy a helyi problémákat ne csak meglássák, hanem tevékenységükkel azok megoldását is elősegítsék.

(Szent István Társulat – Verbum, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír