Búcsút ünnepeltek a szatmárnémeti székesegyházban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye távoli részeiről is érkeztek zarándokok az Urunk mennybemenetelének ünnepén este Schönberger Jenő megyéspüspök által bemutatott szentmisére. A főpásztor a reményre emlékeztette a híveket: „Testvéreim, a mi hazánk a mennyben van, mi nem lehetünk remény nélkül élők. A mi reményünk az, hogy bár Krisztus az apostolok szeme láttára a mennybe emelkedett, köztünk is maradt, és egyszer majd mi is vele együtt dicsőülünk meg.”

A búcsú meghívott szónoka Krakomperger Zoltán, a debreceni Szent István-egyházközösség plébánosa volt, aki szentbeszédében mindannyiunk felemelkedésének nevezte Krisztus mennybemenetelét, majd az apostolok engedelmes viszonyulására hívta fel a figyelmet: „A tanítványok engedelmeskedtek az üdvözítő Krisztusnak, követték őt arra a helyre, ahonnan mennybe ment – Betániába, az Olajfák hegyére. Engedelmesség Krisztus urunknak... Tudjuk-e ebben az engedelmességben a legértékesebbet adni, vagyis a szabadságunkat? Nem azért adjuk neki, mert nekünk értéktelen, és szívesen megválunk tőle, vagy mert egyébként sem becsüljük sokra, hanem éppen azért helyezzük szabadságunkat az Ő kezébe, mert értékesnek tartjuk, és Krisztusnak a legdrágábbat akarjuk adni. Amit kaptunk az Istentől, amit ránk bízott, amiért felelősséggel tartozunk... A mai korszellem az engedelmességet vörös posztónak tartja, ami ellen tiltakozik. Az az életérzés, amely egyre inkább próbál behálózni bennünket, el akarja feledtetni velünk az Isten és az értékek iránti engedelmességet. »Valósítsa meg az ember önmagát, méghozzá határtalan autonómiában, öntörvényűségben...« – vallja a világ. Ehelyett a mai ünnep evangéliuma a tanítványok példájával mindnyájunkat arra hív meg, hogy fedezzük fel újra, mit ér nekünk a Krisztus iránti engedelmesség. Ebben az engedelmességben összegezhetem eddigi egész életemet, és ezt az engedelmességet összefoglalhatom halálom óráján. Ha ezt megszívlelem, ha vállalom az engedelmességet, nem sajnálom sem az erőmet, sem pedig az időmet, hogy egybeforrjak a dicsőségesen feltámadt és mennybe ment Krisztussal, akkor megtapasztalom, milyen áldássá válik nekem az, hogy követhetem Őt, hogy szavát befogadhatom, rábízhatom önmagam.”

Krakomperger Zoltán kiemelte, a mennybemenetel részesedés a szentháromságos egy Isten életében: „És aki az Isten életéből merít, annak mindig lesz erőforrása, annak készen áll a vértje, hogy küzdjön a lemondó rezignáció minden jelenségével szemben. Urunk mennybemenetelekor a tanítványok más emberekké váltak, mert Uruk nem elszakadt ettől a világtól, a testében megdicsőült názáreti Jézus nem kivonult övéi közül, hanem új módon vált jelenvalóvá, az Isten módján, mindeneket betöltő módon.”

Szentbeszéde végén a szónok rámutatott arra, hogy Európa egy nietzschei zuhanó, értelmet nem találó szellemben él, mert figyelmen kívül hagyja a mennyországot. Ellenben a mennybe irányuló törekvésekkel élő ember megkapja azt az áldást, hogy világosság gyullad élete minden szakaszában: „Mindnyájan az örömhordozás mellett a világosság hordozásából is részt kaptunk. A mennyek országának szeretete az a világosság, amelyet senki nem vehet el tőlünk. Ez nem elmélet, hanem olyan hitgyakorlat, amelyre érdemes egy egész életet szánni. Sohasem késő meghozni azt a döntést, hogy ezentúl oda törekszünk, ahová Krisztus minket vár.”

A szentmise végén Hársfalvi Ottó általános helynök, székesegyházi plébános mondott köszönetet mindenkinek a búcsúünnepi szentmisén való részvételért, majd a hívek az áldás előtt a püspökkel közösen elimádkozták a búcsúnyeréshez szükséges imákat.

Forrás: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír