Csak belső mélységből lehet vonzó külsőség – A Redemptoris missio enciklika

A megválasztása utáni első hónapokban az emberek érthető okokból folyamatosan méregették az új pápát. Tudni akarták, mire lehet számítani tőle, hogyan viselkedik, milyen szokásai vannak és mennyire megközelíthető. Néhány gesztusa sokak szemében meggyőzőnek tűnt, már csak azért is, mert bizonyos szokásokkal szakítva igazán emberközelinek mutatkozott. Karácsony előtt például éppen a római utcaseprők betlehemét vette szemügyre, amikor az egyik munkás lánya, Vittoria megkérdezte tőle, összeadná-e a vőlegényével: a váratlan kérdésre igen volt a válasz, és két hónappal később sor is került az esküvőre a Vatikánban. A pápa humora is gyakran megnyerő volt, egy alkalommal például Németországban gyerekek „amo te” (szeretlek) latin felkiáltást skandálva köszöntötték az egyházfőt, aki így kiáltott feléjük: „Hát nektek ennyi az egész latintudásotok?”

Idővel egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a külső spontaneitás és közvetlenség a pápa esetében nagy belső összeszedettségből fakad, beszédeinek és könyveinek sokaságához nagy belső csend az aranyfedezet, fáradhatatlan útjaihoz és zarándoklataihoz pedig belső nyugalom ad erőt.

A külső és a belső dimenzió összhangja a pápa napirendjében is érvényesült. Reggel fél hatkor kelt (ahogyan életrajzírójának bevallotta, sokszor igencsak nehezen), majd napjának legértékesebb részét, több mint egy órát töltött imádságban a kápolnájában, ahol ekkorra szerzetesnővérek már előkészítették a levélben érkező imaszándékokat. A titkárai, nővérek és vendégek jelenlétében fél nyolckor bemutatott szentmise után fél kilenckor reggeli következett, majd fél tíztől másfél óra munka: Karol Wojtyła többnyire a kápolnában dolgozott beszédein és buzdításain – nem utolsósorban pedig enciklikáin is. Tizenegy órától fél kettőig hivatalos találkozókra és megbeszélésekre került sor, majd ebéd és tízperces pihenés következett, ami után séta a vatikáni kertekben, rózsafüzérrel a kézben. Délután háromtól az államtitkárság által előkészített iratokat tanulmányozta és hivatalos megbeszéléseket tartott a fél nyolckor kezdődő vacsoráig. Kilenckor ismét az államtitkárság embereivel tartott megbeszélést, olvasott és írt, majd lefekvés előtt még átnézte a befutó faxokat. Az imádság és az ügyintézés, a találkozók és a séta, a közös étkezések és a visszavonulás ritmusa a belső és a külső dimenzió összhangjáról tanúskodott a lengyel pápa életében. Az 1990. december 7-én kiadott Redemptoris missio kezdetű enciklika, amelynek témáját a misszió alkotja, ugyanezt a ritmust köti minden katolikus ember lelkére, s arra figyelmeztet, hogy csak az igazán mélyről fakadó belső tartalmak válhatnak meggyőző külső tényezővé.

Kétezer év soknak és kevésnek egyaránt tűnhet, az ilyesmi természetesen viszonylagos. Mindenesetre a Redemptoris missio azzal a megállapítással kezdődik, hogy a keresztény küldetés, a misszió ügye még csak a kezdeteknél tart, s ezt hangsúlyos helyen, a szöveg mértani közepén megismétli (40). Kezdetekről és a misszió még teljesítendő feladatának távlatairól a körlevél szerint nemcsak azért lehet szó, mert bizonyos földrajzi területeken még sokan nem ismerik a keresztény üzenetet, hanem azért is, mert

fájdalmas törés következett be az „evangélium” és a „kultúra” között (37), s ezért a kultúra szférája tágas missziós terepet kínál az Egyháznak (85).

Az európai olvasónak még ma is óhatatlanul eszébe jut, mennyire nyilvánvaló és szomorú ez a törés: a tudományok és a művészetek képviselői sokszor a kereszténység elemi ismeretével sem rendelkeznek, a hívő emberek és a teológusok számára pedig sokszor valóságos terra incognita koruk kultúrája. Szent II. János Pál ezúttal is a kultúra elsőségét hirdeti, és a kultúra evangelizálására figyelmeztet.

Ehhez egészen konkrét megközelítésmóddal él. Ha valaki utánanéz a misszió mai katolikus teológiájának, azzal találkozik, hogy a misszió kérdésével elsődlegesen verbita szerzők foglalkoznak. Máig mérvadó írásaiban a verbita Stephen B. Bevans és Roger P. Schroeder a misszióhoz való hozzáállás négy alaptípusát különbözteti meg. Érdemes elgondolkodni ezeken a típusokon, hiszen az ember hajlamos lehet azt gondolni, hogy a misszióhoz csak egyféleképpen lehet viszonyulni. Bevans és Schroeder szerint azonban másként gondolkodik az, aki a szentháromsági személyek világba szóló küldetésébe ágyazza az Egyház misszióját, mint az, aki Isten országának felszabadító erejű érvényesítését tartja a misszió lényegének: az előbbi a II. vatikáni zsinat szemléletének, az utóbbi VI. Pál missziós felfogásának felel meg. Mindkettőhöz képest újdonságot hoz magával II. János Pál és a Redemptoris missio, állítják a verbita szerzők, mert

Jézus Krisztus hirdetését tartja a misszió legfontosabb feladatának (a negyedik minta a prófétai erejű párbeszéd formájában végzett misszió, amely Ferenc pápával kezdődik majd).

És az enciklika valóban leszögezi, hogy „az igehirdetésnek a misszióban mindig elsőbbsége van” (44).

A keresztény üzenet hirdetésének azért tulajdonít mindennél nagyobb jelentőséget, mert meggyőződése, hogy csak Jézus elfogadása adja meg az embernek azt a szabadságot, amelyre olyannyira vágyik. A szöveg egyik szép félmondata szerint az Újszövetség nem más, mint a Krisztusban elnyert új élet himnusza (7) – és ehhez hasonlóan a Redemptoris missio első fejezetei is a hit himnuszát zengik, II. János Pál egyszerűen nem tud hallgatni arról, mennyire nagyszerűnek és csodálatosnak tartja a keresztény hitet, azzal az élettel együtt, amelyet a hit lehetővé tesz. Ennek értelmében

a misszió olyan, mint amikor valaki csodálatos és lenyűgöző dolgot lát meg, és be akar számolni róla azoknak, akiket szeret.

A Redemptoris missio azonban minden korábbi missziós dokumentumnál határozottabban azt a kérdést is felteszi, hogy mi értelme egyáltalán a missziónak. Ezen a téren olyan nézetekkel vitatkozik, amelyek a világvallásokhoz fűződő keresztény viszonyhoz kapcsolódnak, s bár olyan nyitottságot tanúsít, mint a világvallások vezetőivel szervezett assisi béketalálkozó, a legkevésbé sem fogadja el, hogy a párbeszéd felválthatná a missziót, végső soron minden vallás egyforma lenne, vagy Isten országának más vallásokban is tapasztalható felszabadító ereje független lehetne Krisztustól (18). De bármit mond is a misszió három formájáról (a hívők lelki gondozásáról, az egykor keresztény területek újraevangelizálásáról és a „népek” körében végzett misszióról: 34),

minden állásfoglalása mögött az a meggyőződés húzódik, hogy csak belső csendben megérlelt hit nyilvánulhat meg kifelé is vonzóan. Megfordítva: ahol a hit nem tud vonzó lenni, ott nem mélyből és belülről él.

A Redemptoris missio tükrében a kereszténység centrifugális vallásnak mutatkozik: ellenállhatatlan erővel tör belülről kifelé, és óvakodnia kell a bezárkózástól. Ha kifelé törő dinamikája, azaz missziós cselekvése valóban a türelmes, nyugodt és mély szemlélődésen alapul (91), akkor elsősorban a „lelki segítség” támogatja (78): az imádság és a valóban keresztény élet.

Létezzetek már végre valóban Egyházként, kiáltja a pápa (23), szeressétek végre egymást, hagyjatok fel a bezárkózással, ne ismerjetek „válaszfalakat” szekértáborok között (89), ne törődjetek túl sokat a pénzzel, de harcoljatok „bátran és prófétai módon a politikai korrupció ellen” (43),

nyújtsatok „menedéket és olykor anyagi támogatást” a bevándorlóknak és menekülteknek (37), és akkor a legfontosabbat teszitek, amit a misszióért tehettek, és akkor szoros értelemben vett misszionáriusok is teremnek majd saját köreitekből!

Jóllehet név szerint nincs megemlítve, az egész szöveget áthatja Lisieux-i Szent Teréz szellemisége, akit a Redemptoris missio után hét évvel II. János Pál avatott egyháztanítóvá. A kis Teréz úgy lett a misszió társvédőszentje, hogy felnőtt életét egy kolostorban töltötte, s egészen fiatalon meghalt. Mivel azonban tudta, hogy „a szegények Istent éhezik” (83), tökéletesen kiüresítette magát (88), és „lelkek iránti lángoló szeretet” volt benne (89), az egész Egyház sorsát és életét meghatározta. Amikor az olvasó az enciklika végére ér, néhány percre csendben marad Isten előtt – és lehet, hogy valahol megtér egy addig megátalkodott csirkefogó.

*

A Redemptoris missio enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír