Csak fölfelé, a fény felé vihet az utam – Beszélgetés Szalóki Ági énekesnővel

– A szüleim pedagógusok voltak, nagy szeretetben és zeneszerető közegben nőttem fel. Hamarabb kezdtem énekelni, mint beszélni. Édesanyámék már korán felfedezték a muzikalitásomat, ezért 6 évesen zeneiskolába írattak be. Most egy szép lehetőséget kaptam: az ELTE tanító- és óvóképzői karán kisgyermekgondozók képzésébe kapcsolódhatok be. A szüleimtől hallott mondókákon, verseken, ölbeli játékokon, népdalokon keresztül szerettem meg a magyar nyelvet, a zenét, és – többek között – ezek által szerettem meg a szüleimet is. Közel húsz éve foglalkozom gyerekekkel zenészként. Amit kisgyerekként megtanultam, most átadhatom a felnőtteknek is.   

– Köztudott, hogy rendkívüli empátiával fordul az élet kitaszítottjai, a nehéz sorban élők felé. Otthonról hozta a szociális érzékenységet?

– A családunkban mindig jellemző volt a segítőkészség. Az egyik anyai dédnagymamám karácsonykor nemcsak maguknak, hanem a házukban élő, szükséget szenvedő embereknek is sütött bejglit. A háború alatt egy gyerek életét is megmentette: egy Almássy téri csillagos házból zsákban csempészte ki, és hónapokig bújtatta. Nem véletlen, hogy az édesanyámat is vonzotta a segítő szakma. A '80-as évek végén ő vezette a Szociális és Egészségügyi Minisztérium első ügyfélszolgálati irodáját. Itt személyesen találkozott és beszélgetett a segítségre szorulókkal. De nem csak az édesanyám szociális érzékenysége hatott rám, hanem az édesapám szemlélete is. Ő vallásos nevelést adott nekem. A Bibliában sok olyan történet van, amelyben megmutatkozik a kiszolgáltatott emberek iránti irgalmas lelkület. Hatással volt rám a nevelőapám is, aki szociális munkások képzésével foglalkozott.

– Zenészként hogyan próbál segíteni a rászorulókon?

– Egy színpadi ember sokakat tud megszólítani, ezért erkölcsi felelőssége, hogy értékes üzenetet közvetítsen. A segítségnek különböző formái lehetnek: jótékonysági koncertek, adománygyűjtő akciók szervezése, csatlakozás mások jó kezdeményezéseihez, a figyelem felhívása fontos ügyekre.

– Előfordul, hogy személyes kapcsolatban marad azokkal, akiken segít?

– Fontosnak tartom, hogy beálljak a hiteles segítők mögé, és előfordul az is, hogy megismerhetem azokat a rászorulókat, akiken segítünk, akiknek személyesen juttatjuk el az adományokat, vagy akiknek zenélünk.

– Nyilván rengeteg emberi nyomorúsággal találkozik. Hogyan hat ez Önre? Átérzi a szenvedők gyötrelmeit, vagy bizonyos fokú érzelmi távolságtartással viszonyul hozzájuk?

– Szenvedő emberekkel találkozva jobban megbecsülöm az életemet, az egészségemet, a lehetőségeimet. Tapasztalataim szerint vannak, akik a legnagyobb gyötrelmek között is képesek mosolyogni, bízni abban, hogy az élet jó, míg mások csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnak kiemelkedni a mélységből. Ez egyrészt lelki alkat, másrészt neveltetés kérdése. Aki szenved, azzal előfordulhat, hogy nem ismeri fel, mennyi jóság és szépség van az életében. Kulcskérdés, hogy meg tudjuk-e becsülni, amink van, tudunk-e örülni annak, ami megadatott nekünk, meglátjuk-e az életünk nehezebb pillanataiban az élet napfényes oldalát, azt a hajszálvékony reménysugarat, ami ott ragyog minden gyötrelem közepette is. Sokszor ez tartja életben a szélsőségesen veszélyes helyzetbe került embereket, és ez ad reményt a betegeknek is. Különleges erő ez, amit hitnek neveznék.

– Abban, hogy mélyen átérzi a szenvedők nyomorúságát, mekkora szerepe van annak, hogy a húszas éveinek elején sikert sikerre halmozott, és félő volt, hogy művészként és emberként is elvész, legalábbis földi értelemben?

– Nagyon hálás vagyok azért, hogy az életemnek abban a zűrös időszakában, amikor nagyon mélyen voltam, megszólított egy belső hang, és azt sugallta: csak fölfelé, a fény felé vihet az utam. Természetesen választhattam volna a másik utat is, de az annyira fájdalmas és sötét volt, hogy egyértelmű volt számomra a választás. Böjte Csaba mondta nekem egyszer, hogy a szenvedés bűn. Első hallásra szigorú mondat ez, de azt jelenti: bűn, ha az ember elsüllyed az önsajnálat és a szenvedés mocsarában, mert ez tékozlás. Az élet mint különleges lehetőség és adomány eltékozlása. Ez persze nem jelenti azt, hogy amióta hallgattam az említett belső hangra, és a sötétségből kiemelkedtem a fényre, azóta ne szenvedtem volna. Nagyon is sokat szenvedtem, sok fájdalmat, nehézséget éltem meg, mint az emberek többsége. Szenvedésmentesen csak a megvilágosodott, szent ember élhet, akit már hidegen hagynak a földi fájdalmak. De én halandó, hétköznapi teremtmény vagyok, akit nagyon is megérintenek a gyötrelmek. Hiszek azonban abban, hogy egyre erősebb leszek, olyan, aki képes feldolgozni a szenvedéseket.

– Hogyan vélekedik arról, hogy a művészlét óhatatlanul együtt jár a gyötrelemmel, szenvedéssel: az alkotás folyamatát előre lendítő erők ezek?

– Jó ideje már annak, hogy olyan dalokat énekelek, amik nem a szenvedésről szólnak. Még ha van is bennük szomorúság, erre már tisztes távolságból tekintek. Olyan nagyon mélyre már nem szállok le a szenvedésben, csak annyira élem át, hogy hiteles legyen az előadásom. Az utóbbi években a dalaim többsége napfényes és vidám zene, elsősorban gyerekeknek játszom, újabban pedig kiszélesítettem a repertoáromat régizenei darabokkal, 15–16. századi, főként magyar egyházi és világi énekekkel.

– Milyen élmény ösztönözte arra, hogy gyerekeknek énekeljen?

– Húsz évvel ezelőtt kezdtem gyerekekkel foglalkozni. Először laikus, lelkes fiatalként 2–3 éveseknek tartottam táncházat Leányfalun, majd egy budai gyerekotthonban kezdtem rendszeres foglalkozásokat tartani óvodáskorúaknak. Tizenhat évvel ezelőtt pedig megalapítottam a gyerekeknek játszó zenekaromat.

– Amikor nézem a gyerekeknek szóló előadásait, feltűnik, hogy a prózai részekben nagyon halkan beszél, nem is röviden, a kicsik mégis szájtátva figyelik. Amikor pedig énekelni, táncolni kezd, azonnal bekapcsolódnak. Tudatosan készül az előadásaira vagy rögtönöz, esetleg is-is?

– Nem készülök különösebben, de az érdeklődési köröm révén folyamatosan foglalkozom ezzel a műfajjal, és az elmúlt másfél évtized rengeteg tapasztalata is sokat segít. A gyermeknevelés, a pedagógia, a pszichológia, a művészetterápia, a gyermekirodalom, a természet- és a környezetvédelem olyan izgalmas területek, amelyekből meríteni tudok. Sokszor és sokféle helyzetben találkoztam gyerekekkel, így ma már nem jövök zavarba, amikor kiállok eléjük énekelni. A próbálkozásaim többsége sikerrel jár, még ha olykor becsúsznak is kudarcok.

– Előfordul, hogy a szülők odamennek Önhöz az előadás végén?

– Igen. Egy gyerekeknek játszó énekesnek, színésznek vagy gyerekdarabot író szerzőnek azért is különlegesen nagy a felelőssége, mert az előadások, a dalok, a mesék, a versek könnyen a családok életének részeivé válhatnak. Az én dalaimmal is így van ez. Mindig jó érzéssel tölt el, ha megtudom ezt a szülőktől vagy a gyerekektől. Rengeteg ajándékot kapok a legkisebbektől, egész kiállításokat lehetne már rendezni a kézzel készített rajzaikból, festményeikből, nagyon kedves apró tárgyaikból.

– Említette, hogy gyermekként az édesapjától megtanulta a Biblia, a keresztény hit alapjait. Hívő?

– Igen. Az utóbbi időben újra elkezdtem rendszeresen templomba járni. A szívem mélyén soha nem szűnt meg a hitem, bármerre vezetett is az utam, nem tagadtam meg Istent, Jézust vagy akár az Egyházat. Közel áll hozzám az ökumenizmus gondolata. Hiszek abban, hogy az istenkeresésben minden ember egyesülhet, és ez összeköthet bennünket, bármelyik felekezethez tartozzunk is. Időnként eszembe jut, hogy milyen jó lenne néhány dolgot személyesen megkérdezni Jézustól. Alkalmasak lehetnek erre az elvonulások, a kontemplációk.

– Miket kérdezne Krisztustól?

– A jó és a rossz harcáról, az önfeláldozásról és az önvédelemről kérdezném. Jézus Krisztus szeretete emberfeletti volt, és nagy kérdés, hogy ez valóra váltható-e mindenki életében. Mennyire tud az ember hasonlatossá válni Krisztushoz, és vajon vétkes-e, ha a képességeit felmérve meghúzza a határokat az önfeladásban? Ha minden ember csak ezred annyira volna alázatos és önfeladó, mint amilyen Jézus volt, akkor béke lenne a világban. De rengetegen vannak, akik nem hajlandók az alázatra és az önfeladásra, ebből pedig rengeteg baj származik.

– Mi az emberi, művészi hitvallása?

– Tinódi Lantos Sebestyén ezt írta: „Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában, / Az igaz hitben erős légy magadban, / Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban, / Hitvallásodban.” Rendíthetetlenül hiszek egy olyan világban, amelyben az emberek szabadon és büszkén élik meg a hitüket, cselekedeteikkel és hitükkel tesznek tanúságot Isten jóságáról.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.