Dante a kimondhatatlant is kimondta – Jelenits István az Isteni színjátékról

Jelenits István piarista szerzetessel, tanárral, teológus íróval, több nemzedék nevelőjével beszélgettünk. 

– Dante Isteni színjátéka hétszáz éve alapkő a világirodalomban. Babits Mihály a világirodalom legnagyobb költeményének, Jorge Luis Borges argentin író „a valaha írt legnagyobb irodalmi műnek” nevezte. 

– Dante világa különösen csodálatos. Egy európai nyelv legelső nagy költője ő. A korabeli latinból kiemelkedik az olasz nyelv, megszólalnak olaszul a költők, és mindjárt egy ilyen óriási életmű születik, amely párját ritkítja a világirodalomban. Hordozza az egész antikvitás örökségét, a görög világot is, de a latint különösen, Vergiliust, akit az olaszok közel érezhettek magukhoz, mert a latin és az olasz nyelv között könnyű meglátni az átmeneteket.

Dante eposza akkor születik, amikor az olaszok a festészetben, a zenében szintén megtalálják a saját hangjukat.

A költészet nyelvén szólaltatja meg a latinból származó, fiatal és megannyi gazdagsággal ékes olasz nyelvet, Szent Domonkos, Szent Ferenc nyelvét. Nagyon izgalmas új világ ez, ugyanakkor összegzés is, eposz. 

– Mennyire más ez, mint az antik eposzok? 

– Nem az antik eposzok utánzata, hanem egészen egyedülálló alkotás, mélyen keresztény, de a reneszánsz fiatalsága is ott van benne. Régi, mert az antikvitás örökségét hordozza, ugyanakkor zenéjében, rímeiben, ritmusában teljesen új és fiatal. Mindez az egész világirodalom elévülhetetlen kincsévé teszi az Isteni színjátékot.

Dante és Beatrice a Paradicsomban (Botticelli)

– Amit elég nehéz egyhuzamban végigolvasni… 

– Magam sem úgy olvasom, mint a nagy regényeket, Dosztojevszkijt vagy Tolsztojt. Ha az ember húsz-harminc év után újra előveszi a Háború és békét, visszatalál a fiatalságához, és azon is elgondolkozik, hogyan öregedett hozzá, miként érett meg ehhez a könyvhöz, hogy most annyira másképpen olvassa, mint évtizedekkel korábban.

Dante művét talán sohasem olvastam egyhuzamban az elejétől a végéig. Hol itt ütöm fel, hol ott, otthonosan mozgok benne,

és olvasom a hozzá fűzött kommentárokat, a fordításokat. Lenyűgöző ennek a gazdagsága. Én Babits fordítását olvasom. Olaszul csak egy-egy részletet, mert nem ismerem a nyelvet annyira, hogy hosszabb szöveget olvassak eredetiben. Értelmezem a fordítók írásait, nagy örömmel olvasok arról, hogyan küzdenek egy-egy sorért, miért így, és miért nem úgy fordítják, ahogyan a másik. Nagyon érdekes Nádasdy Ádám legújabb Isteni színjáték-fordítása; verssorokat fordít, de rímeket nem, mert úgy érzi, azok fölösleges ékítmények. Azt hiszem, ez nem így van, de érdekes vállalkozás ez is. Sok okos, használható jegyzetet fűz a szövegéhez, ami nagy segítséget nyújt az eligazodásban. Ugyanakkor érezzük, ez a sajátos lemondás oda vezet, hogy elszakadunk attól az örömtől, amivel a hűséget vállaló műfordító, Babits megajándékozott bennünket. Babits nemcsak lefordította az Isteni színjátékot, hanem írt is róla, a fordítással kapcsolatos tapasztalatairól. Később is vissza-visszatért erre. Megvallotta, mennyit küszködött, hogy egy-egy sort megmentsen, hogy egyben tartsa mindazt, ami összetartozik az eredetiben. Olykor nem a legpontosabb szót használja, hanem példul egy kétszótagosat tesz a négyszótagos helyébe, mert így kívánja a vers. Ezek az izgalmas kérdések nagyon közel vezetnek minket a műfordító küzdelmeihez, művészetéhez. 

– Sokan, sokféleképpen értelmezik a címet: Isteni színjáték. 

– Dante a három helyszínt – Pokol, Purgatórium, Paradicsom – járja be költői példaképe, Vergilius, Beatrice és Szent Bernát vezetésével. Bemutatja, hogyan egészül ki a világunk. Mi csak ebben a földi létben mozgunk otthonosan, de a hitünk megnyitja előttünk a költő által bejárt világot, ami értünk van. Ott van benne van a kárhozat lehetősége és az üdvösség reménye, de ott van a tisztulás útja is a halálunk után, ha nem egészen a kárhozat fiaként éltünk, de az üdvösségre sem váltunk méltóvá. Óriási bátorságot és alkotókedvet igényel ez a vállalkozás.

Szokatlan az irodalomban, hogy az emberi életnek a foghatón túli távlatait nyissa meg valaki úgy, hogy nem a képzeletére akar támaszkodni, hanem a hitére, az imádságára és arra a tudására, amit a kinyilatkoztatásból, az Istennel való élő kapcsolatából merít.

Dante nem áradozik, hanem a félelmeit, kétségeit, reményeit fűzi össze, s mindezekből tárja elénk azt a kincset, amit a hívő ember magában hord, és aminek részévé válik az élete. A színjátékban bemutatott emberek gyakran közelebb állnak hozzánk, mint azok, akikkel a mindennapi életben találkozunk. Dante költészete még a keresztény irodalomban is szokatlan világokat tár fel. 

– Tanár úr, kiemelne a három nagy egységből egy-egy részt? Kezdjük a Pokollal.

– Az ötödik énekben arról olvasunk, hogyan kísért meg két embert a szerelem olvasás közben, és miként viszi őket bűnbe, sodorja a Pokolba. Megjelenik előttünk egy Francesca nevű hölgy, Dante azelőtt ismerte őt, már meghalt. Most pedig a költő kérdésére beszámol arról, hogyan jutott kárhozatra. Babits fordításában ez így hangzik:

„Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg, 
     társamat vágyra bujtá testemért, mely 
     oly csúf halált halt – rágondolni félek. 
Szerelem, szeretettnek szörnyű métely, 
     szivemet is nyilával úgy találta,
     hogy látod, itt se hágy keserve még el. 
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
     ki vérünk ontá, azt Kaina várja.” 
     A gyászos pár ily szavakat kiálta. 

A költő megrendül, de élni akar a lehetőséggel: 

S újra megszólítám a szenvedőket
     s kezdém: „Francesca, bánatod reám oly
     érzéseket hoz, hogy a könny erőtet…” (…) 
És ő felelt: „Nincs semmi szomorítóbb, 
     mint emlékezni régi szép időre 
     nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód! (…)
Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva, 
     olvastunk benne Lancelotto rejtett 
     szerelméről, nem is gondolva rosszra. 
Szemet ez gyakran szememen felejtett 
     s arcunk az olvasásba belesápadt; 
     de főleg egy pont lett, amely megejtett. 
Szent mosolyáról olvasván a vágynak, 
     mely csak egy csókra szomjazik bolondul, 
     ez, aki tőlem többet el sem válhat, 
ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
     Igy Galeottónk lett a könyv s irója. 
     Aznap többet nem olvasánk azontúl.” 
Amíg az egyik lélek ekként szóla, 
     a másik zokogott, hogy úgy éreztem
     mint akinek elhal egész valója,
és mint valami holttest, földre estem.

– Dante itt kíváncsi, ami érthető, de nem tolakodóan az…

– Mennyi kíváncsiság és mennyi tapintat, együttérző szeretet teszi élővé ezeket a sorokat, a hajdani szerelmesek vallomását!

A költő érdeklődését is lenyűgözve figyeljük.

Ha időnk engedné, fellapozhatnánk azt a Lancelotról szóló elbeszélést is, amelyet a hajdani fiatal pár olyan személyes ámulattal olvasott. Dante szokatlan gyöngédséggel és figyelemmel idézi föl ezt a jelenetet. Érdemes megízlelnünk, mi történik akkor, ha egy fordító ajánlatára lemondunk az eredeti költemény rímeiről. Idézzünk most néhány sort Nádasdy Ádám fordításából:

„Egy ízben olvasgattunk, kedvtelésből, 
     Lancelotról, kit szerelem gyötört; 
     egyedül voltunk, és gyanútlanok.
Olvasás közben össze-összenéztünk, 
     néha az arcszínünk megváltozott;
     ám jött egy pont, mely végképpen legyőzött:
mikor a régen vágyott szép mosolyt 
     a szerelmes hős csókkal illeti – 
     akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik, 
a számra reszketőn csókot adott.
     A könyv lett Galeottónk, meg a szerző; 
     aznap mi már nem olvastunk tovább.”

Ez a fordítás pontos, szöveghű, bizonyos szempontból hívebb is, mint Babitsé. Ugyanakkor van egy súlyos fogyatékossága: a fordító lemondott Dante rímeiről, és emiatt nem tudja visszaadni az eredeti mű hangulatát. Ehhez a szöveghez kell valamiféle zenei kíséret. A tartalmi szempontból kifogástalan fordítás enélkül nem él, nem ragad meg minket. Babitsé szabadabb fordítás, de élő. 

– Érdekes, hogy bár Nádasdy Ádám költő, a fordításából mégis eltűnik Dante költészete.

– Nagyon pontosan akarta megragadni a jelentést, de a prózaian csengő szavak üresek maradnak, és ez a végzete ennek a vállalkozásnak. Ugyanakkor segít abban, hogy a másikat megbecsüljük. 

– A Purgatóriumból melyik részt emelné ki? 

– A művészek gőgjéről szóló tizenegyedik énekben egy Miatyánk-parafrázist olvashatunk. Babits fordításában így hangzik:

„Ó, Miatyánk, ki lakozol a mennyben, 
     nem határokba szorítva, csak első 
     magasságodhoz vonzó szerelemben:
szenteltessék meg neved. Áldja felső 
     erődet minden teremtmény beszéde, 
     s fuvalmad, mely a szívbe édesen jő. 
Jöjjön el a Te országod, a Béke: 
     mert ha nem jön, mi minden képességet 
     összeszedve sem érünk közelébe. 
Mint angyalaid áldozzák Tenéked
     akaratukat, dalolván: »Hosanna!«:
     úgy áldozzák az emberek övéket.
Hulljon elénk a mindennapi manna,
     mely nélkül e vad pusztán hátracsügged,
     aki leginkább előrerohanna.
Mikép mi annak, aki ellenünk tett,
     bocsáss meg nékünk; légy irgalmas ostor
     bününk számára; ne nézd érdemünket.
Erőnket, mely oly könnyen rosszbakóstol,
     ne hadd, hogy az ős Ellenség kisértse: 
     de szabadíts meg minket a Gonosztól. 
A végső kérést nem magunknak kérte
     ajkunk, Uram, mert nem kell; hanem annak, 
     kinek még földi húsban cammog élte.”

Ez azért érdekes, mert tudatosan túl van írva. A művészeknek meg kellene szabadulniuk a gőgjüktől. Imádkoznak, de az egyszerű szövegű Miatyánk helyett egy feltupírozott könyörgéssel fordulnak Istenhez. Ő azonban nem veszi komolyan ezt a könyörgést, elfordul.

A gőgös művészek még a túlvilágon is jobban hisznek a művészetükben, mint Istenben, aki Jézus egyszerűségével szólított meg minket itt a földön.

Így szólít meg minket most is, és azt várja, hogy úgy viszonozzuk a szavát, ahogyan ő beszél hozzánk. 

– Dante tisztában volt azzal, hogy benne is megvan ez a gőg. 

– Igen, ott volt benne a kísértés, hiszen ő is művész volt. De nem példaként állítja elénk ezt az imát, nem azért, hogy így imádkozzunk. Éppen ellenkezőleg, azt akarta érzékeltetni: a művészek kísértése, hogy még az imádságból, a Miatyánkból is művészetet csináljanak. Ehelyett az evangélium egyszerűségével kellene Istenhez fordulnunk.  

– Utoljára maradt a Paradicsom. Ebből is választana egy részt?

– Az istenlátás című utolsó énekben – a harmincharmadikban – a költő Máriát szólítja meg imával, aki leánya, teremtménye volt Jézusnak, majd az édesanyja lett.

„Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
     teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
     ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
     megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
     teremtménnyé lett benned, s szent erényed 
méhedben felgyújtá a tisztelendő 
     szerelmet, melynek örök melegébül 
     a Béke e Virága volt kelendő.”

És akkor jönnek ezek a csodálatos sorok: 

„Te déli láng a Szeretet egébül 
     vagy itt nekünk; és lenn az embereknek 
     élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek! 
     Aki nélküled vágyik szent malasztra,
     szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.”

A szavakba foglalhatónak a határára jutottunk, de a költőnek sikerül kimondania a kimondhatatlant, szavakba foglalnia a hit tapasztalatait. Egy találkozás emlékét idézi meg, de a nyelv lehetőségei itt már véget érnek, és ezt mondja el nagyon becsületesen. Egy költő, aki a végsőkig tágítja a kimondható határát, s ugyanakkor a határokon is túlra sodródik válságában, bevallja, hogy itt már csődöt mondanak a szavak:

Innen kezdve látásomat hiába
     vágyom leírni: gyenge lesz az ember 
     szava rá, és emlékezete kába. 
Mint akit elfog álomteli szender,
     s ébredve megmarad a benyomása, 
     de másra emlékezni nem bir, nem mer: 
ugy tűnt el az én lelkem látomása; 
     valami édes megmaradt belőle 
     máig; s ki merne emlékezni másra? 
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre; 
     s a Szibillának jósoló falombok 
     így szálltak szét a legkisebb szellőre. 
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok 
     s földi fogalmak soha föl nem érnek, 
     tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok. 
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
     emléked e versekben visszazendül, 
     győzelmed híre terjedend a dalban.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az ínterjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 16-i számában jelent meg.