De hova lett az órám? – Az apa című filmről

Ha pedig pszichológus vagy filozófus lesz belőle, akkor tudományos módszerességgel is utánajárhat e titoknak, felfedezve a tudat rejtelmeit. Persze nem kell feltétlenül tudósnak lennünk ahhoz, hogy felismerjük, milyen jelentősége van ember mivoltunk szempontjából az öntudatnak. Bár igen nehéz meghatározni, mi is a tudat, az biztos, hogy az emlékezetnek – a hosszú és a rövid távúnak egyaránt – rendkívül nagy szerepe van abban, hogy a lét alanyai lehetünk. Ahhoz, hogy elmondhassam, én érzékelek, én gondolkodom, én tevékenykedek, az időérzékelésemnek megfelelőképpen kell működnie. Ha valaki elbizonytalanodik, ha összezavarodnak az emlékei, ha nem ismeri meg a rokonait, ha sokszor felejti el mindazt, ami a hétköznapi élethez szükséges, akkor akár az egész személyisége is megváltozhat. Súlyos esetben, amit általában demenciának hívunk, öntudatunk tükre elhomályosodik, torzítani kezd, s végül az is megtörténhet, hogy önmagunk eltűnik saját magunkból.

A demenciát a „szuperkorú társadalmak katasztrófájának” nevezik, joggal, hiszen elsősorban a magas átlagéletkor miatt vált napjainkra súlyos problémává. Elsősorban az idős embereknél fordul elő, hogy az idegsejtek pusztulása vagy működési zavara miatt a szellemi képességek hanyatlani kezdenek. „A kór lefolyása megfelelő kezeléssel lassítható, részben visszafordítható, ám sajnos nem gyógyítható.” A világon majd ötvenmillió ember szenved demenciában, Magyarország lakosságának a két százalékát érinti ez a betegség. (Nem véletlen, hogy a Katolikus Szeretetszolgálatnál is nagy figyelmet szentelnek a demenciában szenvedő emberek gondozásának, külön programokat indítva nem csak az érintetteknek, de a hozzátartozóknak is.)

Ha a nyugati világban valami igazán nagy problémát jelent, azt abból is láthatjuk, hogy egyre több film foglalkozik a témával. Így van ez a demenciával is. Az Iris (2001), az Egyre távolabb (2006) és a Megmaradt Alice-nek (2014) csak néhány példa az utóbbi évtizedek terméséből. Florian Zeller Az apa című „keserves bohózatát” nálunk is játszották a színházak, néhány éve készült már belőle film is. A szerző rendezésében most egy új filmváltozatot láthatunk Anthony Hopkins főszereplésével.

Anthony körül egyre több furcsa és megmagyarázhatatlan esemény történik. Valaki állandóan átrendezi az otthonát, de a lánya (Olivia Colman, Olivia Williams) és a veje (Mark Gatiss, Rufus Sewell) sem ugyanúgy néz ki, mint tegnap. Ráadásul Anne egyszer azt állítja, hogy nemsokára el fog utazni a párjához Párizsba, másnap azt mondja, hogy együtt él a férjével, később pedig kiderül, hogy elvált. Paulnak pedig az a téveszméje, hogy Anthony nem a saját lakásában él, hanem náluk. De a legbosszantóbb mégis az, hogy az óráját mindig eldugja valaki.

Zeller filmje belülről mutatja be, mit élhet át az, akinek az öntudatára lassan rátelepszik a köd. A leépülő elme nem érzékeli, hogy valójában mi történik. Anthony meggyőződése, hogy a külvilág az, ami megzavarodott, a körülötte élők pedig a bolondját járatják vele. Időnként azonban elbizonytalanodik, ilyenkor próbálja megőrizni az önuralmát, ám úgy tűnik, minden és mindenki ellene fordult, ő pedig kétségbeesetten igyekszik egyben tartani önmagát.

Mivel egy színházi adaptációról van szó, ezért a film eszközei meglehetősen egyszerűek. Bár a mellékszereplők – mint a Broadchurch és A korona sorozatból ismert Olivia Colman – is jól játszanak, a filmet egyértelműen Anthony Hopkins visszafogott, mégis érzelemgazdag alakítása teszi felejthetetlenné. A névazonosság nem véletlen – az eredetiben Andrénak hívják az idős férfit –, Hopkins így tud teljes mértékben azonosulni a szereppel. A 83 éves színész él a lehetőséggel, nemcsak az arcával, hanem egész lényével formálja meg az önmagát lassanként elvesztő, újra gyermekké váló öreget. Ez a film persze nem csak egy nagyszerű színész jutalomjátéka. Amellett, hogy ráirányítja a figyelmet egy súlyos betegségre, megrendítő erővel mutat rá törékenységünkre, arra, hogy sokféle módon lehetünk elveszettek, de igazán az a tragikus, amikor már nem csak az óránkat, hanem önmagunkat sem találjuk.

Szöveg: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.