Egy jezsuita tábori lelkész élő emlékezete a Csíki-havasokban

Megszentelt élet – 2019. október 29., kedd | 19:18

Aki járt már valaha is Kosteleken, soha nem felejti el az oda vezető kalandos, gyönyörű útszakaszt. A Gyulafehérvári Főegyházmegye legkeletibb egyházközsége, az egyik legelzártabb gyimesi csángó település ez. Határában útszéli kereszt és emlékkő hívja fel az utazó figyelmét arra, hogy „itt történt valami”.

Boldog P. Rupert Mayer SJ, az első világháborúban tábori lelkészként teljesített szolgálata közben Kostelek közelében, Sósmezőn súlyos sérülést szenvedett, aminek következtében elveszítette bal lábát. 2005-ben néhai Bálint Lajos érsek kezdeményezésére állíttatott emlékhelyet a jezsuita tábori lelkész tiszteletére Salamon Antal egykori kosteleki és Salamon József gyimesbükki plébános. Azóta minden év októberének végén megemlékeznek a megsebesült szerzetesről, valamint a világháborúban harcolt katonákról, és lelki üdvükért szabadtéri szentmisét mutatnak be, amelyen a környék hívei – kostelekiek, gyepeceiek és magyarcsügésiek – vesznek részt.

Idén október 19-én Csintalan László nyugalmazott plébános mutatta be a megemlékező szentmisét, amelyet a gyermekek rövid ünnepi műsora követett. Az eseményen részt vett Bőjte Csongor kispap, aki beszámolójában a prédikációban elhangzott gondolatokból emelt ki néhányat.

Isten mindannyiunkat arra hív, hogy munkatársai legyünk országának építésében. Boldog Rupert Mayer atya környékünkön töltött rövid szolgálata által megmutatta, hogy mi, ennek a völgynek, de egész Erdélynek lakói, ha életünket az Atya kezébe tudjuk tenni, szentek lehetünk, akik másokat is Istenhez tudnak vinni.

Nem egyedül járjuk Isten számunkra kijelölt útját, hanem segítségünkre vannak azok, akik hozzánk hasonló hús-vér emberek voltak, de át tudták adni az irányítást Istennek. A szentek és boldogok felfedezték, hogy ha életüket Isten közelségében és vele szoros kapcsolatban élik, akkor felül tudnak emelkedni emberi gyengeségükön; megtapasztalhatták, hogy életük csak Istenben lehet teljes, így példaképpé váltak számunkra.

Ilyen példaképünk Rupert atya is, akinek közbenjárását kérhetjük életünk harcterein, a legnehezebb időkben is, megszívlelve aranymondását: „Isten a szívben és Isten a szemünk előtt! Ez az életszentség kulcsa!”

Boldog Mayer Rupert Stuttgartban született 1876. január 23-án. 1899-ben szentelték pappá a rottenburgi egyházmegyében, egy év múlva belépett a jezsuita rendbe. Pár év népmisszionáriusi szolgálat után 1912-ben Münchenbe küldték, hogy az ország különböző részeiből a városba özönlő lakosok lelkipásztora legyen. Ez a munkakör jelentős szociális feladatot is hozott magával: katolikus és emberi közösséget kellett biztosítania a nagyrészt szegény sorsú és gyárakban elhelyezkedő „bevándorlók” számára. A veszélyeztetett családok védelmére munkatársak közreműködésével megalapította a Szent Család Nővérek közösségét.

1914-ben, az első világháború kitörésekor önként jelentkezett tábori lelkésznek. A hősiesen teljesített katonalelkészi szolgálat során, 1916. december 30-án a román fronton megsebesült, és bal lábát elveszítette.

A háború után ismét Münchenbe küldték, ahol főleg a férfiak Mária Kongregációja keretében, a pályaudvari misszión és a nélkülözők megsegítésén dolgozott. Naponta órákat töltött a gyóntatószékben, de gyakran tartott szentbeszédeket is, és szervezte, vezette a férfiak körmeneteit és szentségimádásait. A müncheni férfiak ezrei követték a lelkiéletre szóló felhívásait és útmutatásait. A háború utáni első években a marxista-kommunista befolyás ellen küzdött: igen gyakran felszólalt a munkásgyűléseken és kifejtette a keresztény szociális tanítást.

1923 után pedig egyre inkább felhívta a figyelmet a nemzetiszocializmus veszélyeire. Nyíltan hirdette, hogy katolikus ember nem követheti ezt az eszmét. 1933-tól, miután Hitler uralomra került, az ellenállás szükségességét szorgalmazta szóban és írásban is. Emiatt többször börtönbe vetették, 1939-ben pedig a sachsenhauseni haláltáborba hurcolták, ahol egészsége teljesen leromlott. Mivel a nácik attól féltek, hogy vértanúként halhat meg és ez heves ellenszenvet válthat ki ellenük a németek körében is, 1940 augusztusában az ettali bencés apátságba internálták: a világtól elzárták és tétlenségre ítélték. Kezdetben még azt sem engedték meg, hogy gyóntathasson. Élő halottnak tekintette magát: „Számomra, aki életerősnek érzem magam, ez [az állapot] sokkal rosszabb, mint a halál.” De mégsem szökött meg, mivel tudta, hogy ezzel roppant nehézségeket (koncentrációs táborba hurcoltatást) okozna az apátság vezetőségének, saját jezsuita rendtársainak és barátainak. Internálását vezeklésként ajánlotta fel Istennek.

Csak a háború végén, 1945 májusában szabadult, s ismét Münchenbe költözhetett. Lelkesen állt munkába, ami azonban csupán pár hónapig tartott. Mindenszentek napján, szentmisén mondott homíliája közben halálos kimenetelű agyvérzés érte.

II. János Pál pápa 1987-ben, Münchenben iktatta a boldogok sorába.

Forrás: Jezsuita.hu

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Balla László

Magyar Kurír

#megemlékezés #szentek és boldogok #szerzetesek

Kapcsolódó fotógaléria