Egy késői portrévázlat – Plácido Domingo nyolcvanéves

Kultúra – 2021. január 21., csütörtök | 20:08

Még mindig aktív, és már régóta utolérhetetlen, felülmúlhatatlan. Ritka eset, sőt egyedi, amikor valakivel kapcsolatban egyértelműen kimondhatók ilyen kategorikus jelzők. Az opera, a zene világában különösen.

A szuperlatívuszok vele kapcsolatban nem csak azért jogosak, mert az egyik legsokoldalúbb művész: énekes (bariton, tenor, majd megint bariton), karmester, színházi szakember, intézményvezető, versenyigazgató, őszinte filantróp stb. A rideg számokat nézve rekorder az immár hatvannégy éve tartó pályafutásával, folytonos világjárásával, több mint százötven szerepével, jóval négyezer feletti fellépésével, megszámlálhatatlan élő és stúdiófelvételével, operafilmjeivel is. Ám ami még ezeknél is különlegesebb tény: nagy korszakok, ideológiai változások szemtanúja, olykor közreműködője és formálója is, aki hivatásán keresztül generációk sorát kötötte össze. Nem volt, és nagy valószínűséggel nem is lesz a zenetörténetben még egy hozzá hasonló kultúrdiplomata, aki turnéi, szereplései során ennyiféle politikai rendszerrel szembesült volna. Kora jóformán összes meghatározó személyiségével, uralkodójával, államelnökével, egyházfőjével, vallási vezetőjével, művészével, sportolójával találkozhatott.

Az sem túlzás, hogy Domingo évszázadok közötti kapocs lett, hiszen a színpadi partnereinek sorában voltak olyanok, akik még a 19. század utolsó éveiben születtek, manapság pedig már a 21. század hajnalának gyermekeit mentorálja közös fellépésekkel.

Működésének utóbbi bő negyedszázadát részben élőben is követve, jól ismert zenei, énekesi, színészi kvalitásait méltatni közhely lenne. Apropó viszont, hogy Gáti István (nem mellékesen nemzetközi hírű bariton) szakszerű fordításában nemrég magyarul is megjelent a svéd drámai szoprán, Birgit Nilsson rusztikusan őszinte, szellemes önéletrajza, aki frappáns villámjellemzéseket írt többek között kiváló tenor partnereiről is. Keresetlen, mégis választékos, lényegi értékelései sorában Domingóval kapcsolatban a következőket rögzítette visszaemlékezésében: „A minden szempontból hatalmas Pavarottinak volt egy fantáziadús, ám ítélőképességgel nem rendelkező menedzsere. Ezt a titulust adta ügyfelének: »The King of High C«. Amikor megkérdezték kollégájától, Plácido Domingótól, hogy mit szól ehhez, mi a véleménye erről az elnevezésről, azt válaszolta, hogy ő nem tart igényt ilyen címre, ugyanis neki nincs magas c-je. Persze jobb olyan királynak lenni, akinek nincs országa, mint olyannak, akit száműztek. Plácido egyébként ebben az esetben alábecsülte önmagát. A közönség soraiból, de a színpadon vele együtt énekelve is számtalanszor hallottam őt gyönyörű magas c-ket énekelni. De ez az énekes és művész – a világ egyik legnagyobb művésze! – mindig is ismert volt a szerény és szimpatikus fellépéséről.”  

Jóllehet Nilsson utóbbi megjegyzésével szinte mindenki egyetért, a 2019-ben csúcsosodó MeToo-vihar keltette „divathullám” Domingót is elérte. Az önmaga paródiájává vált egyesült államokbeli és nyugat-európai kultúrpolitika még őt, ezt a köztiszteletben álló spanyol úriembert is kikezdte. A valójában arctalan vád mögött valószínűleg olyanok állnak, akik nem győzték kivárni Domingo példátlanul hosszúra nyúló karrierjének és széles körű nemzetközi zenei szerepvállalásainak végét. Generációs ellentéteket szíthatott, üzleti érdekeket sérthetett rozsdamentes regnálása. Értetlenséget, zavart kelthetett egyesekben: miként lehetséges, hogy kiterjedt kapcsolatrendszerében – a kölcsönös tisztelet jegyében – mindig és mindenkivel megtalálta a közös hangot? Reakciókból, netes kommentekből jól érzékelhető a szakmai féltékenység is.

A rövid, gyorsan ellobbanó karrierek időszakát élve ma sokan nem tudnak mit kezdeni Domingo fizikai csodával felérő, végtelennek tűnő művészi energiáival, állandó tenni akarásával.

Összeesküvés-elméletek születtek a származásáról, de még az életkoráról is. Egyesek azt állítják, hogy idősebb annál, mint amit az életrajzában feltüntet. Ezzel a „kritikával” nehéz mit kezdeni, hiszen ha tényleg több nyolcvannál, akkor a mirákuluma még megmagyarázhatatlanabb. Mások azt nem hiszik el, hogy ebben az életkorban erősítés nélkül még így tud szólni egy énekhang. Jóllehet a levegővétele sűrűbb, a tenorból visszakényelmesedett baritonja már könnyebben fárad, néha megtörik a frazeálás íve is, Domingót a technikája, színészi vénája még mindig korunk vezető művészei között tartja. 

Vádlóinak (vagy a felhasznált vádlóknak) végül tizenöt perc hírnév sem jutott. Nem volt mit mondaniuk, vagy szégyelltek a nyilvánosság elé állni botrányremény nélküli, lapos történetekkel, amelyek legfeljebb Domingo romantikusan naiv, lelkes udvarlásairól, rosszabb esetben finoman frivol, évődős flörtszituációiról szólnának. Ő pedig nyilván nem gondolta, hogy a hölgyek iránti rajongását, mediterrán temperamentumát egyszer majd így kipellengérezik. A sors fintora, jelenünk abszurd és groteszk tragikomédiája, hogy Domingóval az a fajta jó értelemben vett régi vágású mentalitás fog eltűnni a művészvilágból, amit később éppen e felbujtás érintettjei, felhasználtjai fognak a legjobban visszasírni.

Ellendrukkereinek sikerült elérniük, hogy – a békesség kedvéért – önként levonult az amerikai és egyes európai színpadokról. A New York-i Metropolitanben a Macbeth főpróbájáig jutott, Sharpless konzulként való debütálása a Madama Butterflyban már elmaradt. Dőrén elszalasztott alkalmak. Nem ő, hanem a Met, az Egyesült Államok veszítette ezzel a legtöbbet. A szicíliai vecsernyét Salzburgban és a Belisariót Bergamóban a Covid-vész vitte el, ez a két új szerepe a vírushelyzetnek esett áldozatul. Milánó, Verona, Firenze, Madrid, Bécs, a közeli és a távolabbi Kelet gigametropoliszai visszavárják. A jelenleg a legütősebb énekesi gárdával, a legtöbb hazai sztárral dolgozó moszkvai Nagyszínház és a szentpétervári Mariinszkij lecsapott rá, Domingo gyakori vendég a két orosz nagyvárosban.

Magyarországon is rendszeresen megfordul, hiszen a Virtuózok támogatója, nagykövete és részvényese lett. Hiánypótló fellépéseire azonban türelmetlenül várunk. 2018-as budapesti Simon Boccanegrájának elhalasztása a megbocsáthatatlan vétek kategóriájába tartozik. Márpedig a Domingo-féle atyákkal és elbukó baritonhősökkel itthon bizony adósak nekünk. Simon, Nabucco, Miller, Macbeth, Foscari, Athanaël és a többi. Amíg még nem késő.

Fotó: Plácido Domingo hivatalos Facebook-oldala

Pallós  Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria