Egy szuperhős nem vész el, csak átköltözik

Egyes vélemények szerint leginkább a látványfilmek kedvelői – és készítői – jártak rosszul, mondván, egy művészfilmet még meg lehet nézni tévén is, de mi marad Thanos és a Bosszúállók küzdelméből, ha nem megfelelő a méret és a hangerő. A szuperhősök azonban annak ellenére sem alszanak, hogy egyelőre nincsenek számukra testhezálló körülmények. A mozivászonról átvándoroltak a sorozatok világába – vagyis végül ők is alkalmazkodtak a helyzethez.

A Bosszúállók csapatának vannak – illetve voltak – kedvencei: Vasember, Thor vagy Amerika kapitány háttérbe szorította a többi szereplőt. Talán ezért is kapott önálló sorozatot Sólyom (Anthony Mackie) és Bucky Barnes, azaz a Tél Katonája (Sebastian Stan). Mint ismeretes, Amerika kapitány a Végjáték végén a múltban maradt, ennek következményeként a jelenben megöregedett. Az most mellékes, hogy ez logikus-e, a lényeg, hogy ikonikus pajzsát Sólyomnak ajándékozta. De ki látott már páncélos madarat? Senki, ezért Sólyom odaadja a pajzsot az államnak, amely – jobb híján – beteszi egy múzeumba. Amerika azonban csak félkarú óriás a kapitány nélkül, ezért az illetékesek úgy döntenek, hogy John Walker (Wyatt Russell) személyében kineveznek egy újat, akinek természetesen átadják a pajzsot.

Bár Walker képzett katona, mégsem szuperhős, ami különösen nagy hátrányt jelent akkor, amikor néhány, szuperszérummal feljavított lázadóval kell felvennie a harcot. Ebben az esetben ráadásul az is kiderül, hogy az ellenfél nem velejéig romlott, csak úgy érzi, sokkal jobb volt a világ akkor, amikor hiányzott a fele. Nem voltak országok, az emberek segítették egymást, most viszont, hogy letelt a létszünet, minden olyan – rossz –, mint annak előtte volt.

A Sólyom és a Tél katonája sorozat a megszokott sémákat alkalmazza, a különbség tényleg csak annyi, hogy lehetőséget ad a kibontakozásra az eddig háttérbe szorított szereplőknek. Sólyom és Bucky szembekerül Walkerrel, ám hasonló konfliktust láttunk már a Bosszúállók kalandjaiban is. Egy sorozatban lehetőség van arra, hogy a szereplők lelkivilágát és életkörülményeit jobban megismerhessük, és mivel a Tél Katonájáról már megtudhattunk ezt-azt – lásd Amerika kapitány és a Tél Katonája –, ezért most elsősorban Sólyomra irányul a figyelem. Persze csak akkor, ha nem alszunk el közben, mert ezek a jelenetek elég laposra és közhelyszerűre sikerültek. A legérdekesebb és legtitokzatosabb szereplő azonban új: Karli Morgenthau (Erin Kellyman), a lázadók vezetője.

A Sólyom és a Tél katonája nem mer szakítani a már ismert formákkal, a WandaVision azonban igen. Ez a sorozat talán túlságosan is eltér a megszokottól, ezért fennáll a veszélye annak, hogy sokan már az elején abbahagyják. Pedig érdemes tovább nézni. Az első részek hangulata az ötvenes évek amerikai szappanoperáit idézi meg: a WandaVision című műsor fekete-fehér képeit látjuk, a szereplők néha dalra fakadnak, konfliktusok nincsenek, sőt, mindenki olyan szimpatikus. Wanda (Elizabeth Olsen) – ő hipnózissal és egyéb trükkökkel képes átalakítani a valóságot – és az android Vízió (Paul Bettany) Westviewben lakik. Harmóniában és szeretetben élnek, jól kijönnek a csendes kisváros lakóival… Valami azonban nagyon nincsen rendben. Mint emlékszünk, a Végjátékban Vízió – miután Thanos elvette tőle az elmekövet – meghalt. De akkor hogy lehet, hogy mégis él? A rejtélyt a S.W.O.R.D. és az FBI is szeretné megoldani, ám a város nincs is ott, vagyis ott van, de nem akkor, illetve mégis, de bemenni így sem lehet…

A WandaVision egy igen eredeti ötletre épül, bizonyítva ezzel, hogy vannak még lehetőségek a képregény-adaptációkban, csak vállalni kell a változtatás kockázatát. Előfordul persze olyan eset is, amikor már az eredeti képregény világa is furcsa, sőt, egy kicsit bizarr. Az Esernyő Akadémia azzal kezdődik, hogy a világon – egyik pillanatról a másikra, vagyis minden előzmény nélkül – születik egy csomó gyermek. Hetet közülük örökbe fogad Sir Reginald Hargreeves (Colm Feore). Szigorú és szeretet nélküli közegben cseperednek a gyermekek, Sir Reginald nevelési módszerei ugyanis inkább egy katonai kiképzésre hasonlítanak. A gyerekekről, akiknek nevelőapjuk még nevet sem ad, lassan kiderül, hogy – Hetes (Ellen Page) kivételével (a látszat szerint) – mindannyian különleges képességekkel rendelkeznek. Sir Reginald halála után a fiatalok nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal, ám szerencsére rövid idő alatt találnak maguknak testhez álló elfoglaltságot: meg kell akadályozniuk a világvégét.

Eddig úgy tűnt, hogy a szuperhősléttel együtt jár a magas intelligencia és a fejlett erkölcsi érzék. Az akadémia növendékeire ez egyáltalán nem jellemző. Egyes (Tom Hopper) erős, de nem túl okos; Kettes (David Castañeda) jól bánik a késekkel, ám egy kicsit felelőtlen; Hármas (Emmy Raver-Lampman) befolyásolni tudja mások gondolatait, de inkább nem él ezzel a képességével; Négyes (Robert Sheehan) látja a halottakat, emellett súlyos drog- és alkoholfüggő; Ötös (Aidan Gallagher) képes a térben és az időben ugrálni, de egy elvétett akciója miatt kénytelen egy tizenöt éves fiú bőrében leledzeni; a polipkarokkal hadonászó Hatos (Justin H. Min) pedig már nem is él.

Amint ebből is látszik, Az Esernyő Akadémia szuperhősei sokkal esendőbbek, mint a Marvel vagy a DC által megformált figurák. Éppen ezért kiszámíthatatlan, mikor mi fog történni. Ez akár ki is emelhetné ezt a sorozatot az átlagból, ám a cselekményszálak egy idő után összekuszálódnak, a szereplők megpróbáltatásai is inkább kínosak, mint érdekesek, nem beszélve arról, hogy az alkotók úgy érezték, mindenképpen meg kell felelniük a ma divatos trendeknek, ez pedig nem vált Az Esernyő Akadémia előnyére.

A szuperhősök mindenesetre köztünk élnek. Sőt, immár beköltöztek a nappalinkba.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Marvel Studios; Netflix

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.