Egy tülökben parazsat visz – Beszélgetés Jászberényi Sándor íróval

A lélek legszebb éjszakája és Az ördög egy fekete kutya című novelláskötet mellett néhány hónapja a Levelek Háfiznak című, igen személyes hangvételű internetes jegyzeteit is olvashatjuk.

– Hogyan vált bölcsészből haditudósítóvá?

– Nálam a szokásosnál sokkal előbb, huszonhat éves koromban jelentkezett „a kapuzárási pánik”. Megijedtem attól, hogy semmit nem fogok látni az életből, a világból, az emberből. Itt, Magyarországon nagyon kiszámítható az életpálya. Jean-Paul Sartre Az ​undor című regényében jut arra az egyik szereplő, hogy minden ok nélkül születik, és véletlenül hal meg. Én is féltem ettől az értelmetlen haláltól. Ebben persze benne volt a huszonévesek sajátos türelmetlensége, hiszen ma már világos előttem, hogy az ember soha nem értheti meg a teljes valóságot.

A döntő változást egy Kairóba szóló meghívás hozta. Teljesen lenyűgözött az ott tapasztalt káosz. Egyiptomban egy merőben idegen, a mienktől mindenben eltérő kultúrkör fogadott. Hozzá kell tenni, hogy Kairó nagyon olcsó, innen kiindulva az utazásokat is könnyebben és kevesebb pénzből lehetett elintézni.

Ebben az időben olvastam az International Herald Tribune-ben arról, hogy Csádban elengedtek háromezer-ötszáz gyerekkatonát – ez 2006-ban volt –, én pedig elmentem, hogy írjak az ottani helyzetről. Mindig nagyon érdekeltek a végletek. Csádban jöttem rá arra, hogy ezt akarom csinálni, ez már emlékeztetett arra, hogy élek. Egy ideig a Magyar Narancsnak dolgoztam, voltam Nigériában, Gázában, Líbiában, Jemenben. Az évek során sok hasznos ismeretet összegyűjtöttem, alaposan kiismertem a térség politikai viszonyait. Ez idő során több olyan emberrel is találkoztam, akik ma már vezető pozícióban vannak a hazájukban. A segítségükkel el tudok jutni a válságövezetekbe is.

– Hogyan dolgozik? Fogja magát, elindul…

– Minden utat alaposan elő kell készíteni. Ennek része az is, hogy találni kell valakit, aki a helyszínen a segítségemre lehet. Gondoskodni kell a megfelelő felszerelésről – repeszálló mellény, sisak –, a katonai biztosításról, emellett a menekülési útvonalat is meg kell szervezni. A véletleneket a minimálisra kell csökkenteni annak ellenére, hogy egy konfliktuszónában nem lehet előre látni mindent. Feleslegesen soha nem szabad kockáztatni. A Rueters falán van kint az a felirat, hogy egy fotó sem ér meg egy emberéletet.

– Mi a tapasztalata, mennyire nyitottak az olvasói mindarra, amit közvetíteni szeretne?

– Nálunk hagyományosan a belpolitika érdekli az embereket. A menekültkrízis után viszont Magyarország megváltozott, sokan jöttek rá arra, hogyha például a Közel-Keleten történik valami, annak a hatása hamar eljut hozzánk is. Az is igaz, hogy hirtelen megszaporodtak a Közel-Kelet-szakértők. A valóság persze kevés olvasót érdekel, legfeljebb arra kíváncsiak az emberek, ami a saját világmagyarázatukat alátámasztja. Az utóbbi időben kérdések – sőt, félelmek – merültek fel az emberekben, amelyekre nem kaptak szakszerű választ. Érdekelné őket a megoldás, de ehhez nem sok segítséget kapnak. Szerintem egyébként az, ami most a migrációt tekintve tapasztalható, semmi ahhoz képest, ami várható. Nem ezrek, milliók indulhatnak el Afrikából és Ázsiából. A demokratikus berendezkedésű országok a jogrendjük miatt valószínűleg be fogják engedni a rászorulókat, ám egy szempontot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az ázsiai és az afrikai embereknek más a felfogásuk, számukra a nemzeti és a vallási identitás rendkívül fontos.

– Európában viszont az identitás lassan szitokszóvá válik.

– Európa hagyományosan a keresztény kultúrkörhöz tartozik. Annak is tudomásul kell ezt vennie, aki nem tartja magát vallásosnak. A humanizmus is a kereszténységnek köszönhető, mint ahogy az is, hogy valaki ma Európában nyíltan ateistának tarthatja magát. Értelmetlen az a kijelentés, hogy Európa nem keresztény. Az egy másik kérdés, hogy ez már egy poszt-posztmodern Európa.

– Sokat hallunk, de keveset tudunk a keresztényüldözésről. Ön szerint mi a valós helyzet, és mi ennek az oka?

– Említettem, hogy Afrikában és Ázsiában az etnikai, a törzsi és a vallási identitás határoz meg mindent. Az itt élők megtanulták, hogy akkor marad fenn a kultúrájuk, ha nem vegyülnek másokkal. Ez az oka annak is, hogy sokszor tekintenek ellenségesen a többiekre. Ez az óriási térség nagyon megosztott, rendkívül sok etnikai és vallási zárvány alakult ki.

A keresztényüldözéssel összefüggésben érdemes beszélnünk a politikai iszlámról, amely egy újkori jelenség. Eredetileg az iszlám azt sem követelte meg, hogy a területén élők áttérjenek. Olyannyira nem, hogy a nem muszlim bűnös felett a saját bírái ítélkeztek. A gyarmatosítás visszaszorulása után ezek a népek keresni kezdték a közös identitást, ez a nagy részük által beszélt nyelv, az arab mellett az iszlám lett. Két irány bontakozott ki. Egyrészt a modernista politikai iszlamizmus – ezt a Muszlim Testvériség jelenítette meg –, amely a klasszikus értelemben vett dzsihádot bizonyos esetekben a muszlimokra is kiterjesztette. A másik a saríát szó szerint értő vahhábizmus, amely a szaúdi államhoz köthető. Ne felejtsük el, hogy Szaúd-Arábiának az olajon kívül ez az elutasító, nagyon szigorú és militáns iszlámértelmezés a másik exportcikke. Az Iszlám Állam egészen más kérdés, az egy halálszekta, ami az iszlám erőszakosságát propagálja.

Ezt a térséget fokozottan sújtja a klímaváltozás: kiszáradtak a folyók, a megtermelt élelem pedig kevés az elképesztő módon növekvő népességnek. Ha csökkennek az erőforrások, akkor megindul a harc a maradékért. A szíriai polgárháború előtt több éven keresztül olyan aszály sújtotta a régiót, hogy a vidéki parasztság a városokba vándorolt, ez pedig szociális feszültséghez vezetett. Ráadásul a paraszti réteg jóval szegényebb volt azoknál, akik régóta a városban éltek. A kiélezett helyzet elképesztő jelenségekhez vezethet. 2012-ben tanúja voltam annak, hogy a kairói Szent Márk-katedrálist azért ostromolta meg a több ezres tömeg, mert azt hitték, hogy a templom falai között áttért muszlim nőket tartanak fogva. A népességrobbanás akkora, hogy az egyszerűen már kezelhetetlen. Egyiptom lakossága jelenleg százmillió, de az előrejelzések szerint 2050-re kétszázmillióan lesznek. A népesség nagy része harminc év alatti. A legkisebb élelmiszerár-emelkedésnek is az a hatása, hogy a legszegényebbek éhen halnak. Jellemző, hogy a születésszabályozást eleve elutasító muszlim társadalomban megoldásként az is felmerült – esetünkben Abdel Fattah el-Sziszi elnök részéről –, hogy álljanak át a kétgyerekes családmodellre.

– Ezek szerint a keresztényeket azért támadják, mert rajtuk lehet levezetni a feszültséget?

– Bizonyos tekintetben igen. Már önmagában az is feszültség forrása lehet, hogy egy muszlim többségű közegben él egy olyan kisebbség, amely teljesen mást hisz, mások a hagyományai és az ünnepei. A Közel-Keleten egyébként nagyon sok tévképzet él a keresztényekről, főleg a katolikusokról. Sokan úgy látják, hogy a pápa – mint nemzetközi vezető – közvetlen utasításokat adhat, amit a keresztényeknek végre kell hajtaniuk. Ráadásul a függetlenség után létrejött világi államok vezetése több országban is szövetségesének tekintette a keresztény közösségeket. Amikor a fennálló rezsimet a forradalmak elsöpörték, az őket támogató keresztények is veszélybe kerültek. A kisebbségek eleve zárványként léteznek, ezzel is védve az identitásukat. Házaikat a radikális muszlimok sokszor megjelölik a nun (naszráni, a keresztények arab nevéből) jellel, így jól beazonosíthatók. A koptok ráadásul azonnal felismerhetők a karjukra tetovált keresztről. Az elégedetlenkedők pedig nyilván azokat támadják meg először, akik védtelenek. Érdekes, hogy Nyugaton senki nem beszél a törökországi helyzetről, pedig ott szisztematikusan lehetetlenítik el a keresztények életét.

– A megoldás felé tett lépés volt Ferenc pápa és a kairói Al-Azhar Egyetem főimámja által aláírt történelmi nyilatkozat. De az egyensúly fenntartására – legalábbis ez idáig – a libanoni hatalommegosztási modell is alkalmasnak tűnt. Létezik egyáltalán valamilyen megoldás?

– Bármilyen megoldás csak úgy képzelhető el, ha beavatkozunk a folyamatokba. Ahhoz, hogy ne hagyják el otthonaikat a közel-keleti és az afrikai emberek, meg kell teremtenünk számukra a normális és elfogadható élet feltételeit. Bár számtalan tekintetben nem tudok azonosulni a magyar kormány nézeteivel, azt, amit az intézményesített erőszak gócpontjaiban tesz, megoldásnak látom. Iskolákat, kórházat, lakásokat építenek, ez pedig mindenképpen több annál a gyakorlatilag nullánál, amit a nyugat-európai országok tesznek. Egyedül mi, magyarok gondoljuk úgy, hogy javítani kell ezeknek az embereknek az életkörülményein.

Novelláiban érezhetően megjelennek a tudósítóként szerzett tapasztalatok. Milyen szerepet töltenek be ezek az írások?

– Szerintem az írás nagyon közel áll a vallásgyakorlathoz. Kétségbeesetten keresem az értelmet a világ folyásában, mert sokszor csak véletlenek sorozatának érzem mindazt, ami történik. Az írással tulajdonképpen újrarendezem a dolgokat. Az a világ tragédiája, hogy nagyon ritkán vesszük észre benne az isteni szikrát. A vallásos ember számára értelmes a létünk, de ha valakinek nem adatik meg a hit, az csak a káoszt érzékeli. Az én történeteim lehetnek nagyon ijesztőek, de az a mód, ahogyan leírom őket, értelmet ad még a legabszurdabb eseménynek is. Ezekben a novellákban ott van az a rendszer, amit a világban nem tapasztalok. Nyilván van egyfajta terápiás jellege is, oldja valamelyest a bennem lévő szorongást, hiszen nagyon sok személyes élményt használok fel témaként. De a legfontosabb mégis az, hogy rendszert viszek oda, ahol egyébként nem találom ezt a meghatározott célra irányultságot.

– Már a 18. részéhez érkezett a Válasz Online-on megjelenő sorozata, a Levelek Háfiznak. Ebben írja, hogy „az apák nem tudják felkészíteni a gyereküket az utánuk jövő világra”.

– Az a világ, amiben én élek, egészen más, mint amiben majd a fiam fog élni. Emellett úgy látom, hogy a családi történetek előbb-utóbb el fognak veszni a homályban. Ritka az, hogy valaki túllát a dédszülein. Nekem is van egy családi Bibliám, amiben csak nevek állnak, olyanok nevei, akikről nem tudok semmit. Rájöttem, hogy ha nem mesélem el a saját történeteimet, akkor a fiam rólam sem fog tudni semmit. Nem egyetemes igazságokat akarok elmondani, csak annyit, ami velem történt. Ezekben az írásokban szinte semmi fiktív nincsen, minden részletük teljesen személyes.

Mindenki érzi, hogy valami közeleg, és azt is, hogy az nem lesz valami vidám. Ha így megy tovább a világ, lassan elveszítjük a múltunkat és ezzel együtt az identitásunkat is. A globalizált világ kapitalizmusa csak fogyasztókat nevel, az önazonosság és az erkölcs viszont akadályozza a fogyasztást. Egy massza ugyanis nem áll ellen a külső hatásoknak. De az apák mítosza is megdőlt. Cormac McCarthy Nem vénnek való vidék című regényének végén a főszereplő egy álmáról mesél. Apja egy lovon közeledik felé, és ahogy elhalad mellette, látja, hogy „egy tülökben parazsat visz, ahogyan régen szokás volt”. Azért megy, hogy „tüzet rakjon valahol a sötét, fagyos éjszakában”. A tüzet szeretném én is megőrizni, és ha tudom, tovább is adni.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. február 16-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.