Egyedülálló úr megosztaná – Gondolatok a Fájdalom és dicsőség című filmről

Pedro Almodóvar legújabb filmje, a Fájdalom és dicsőség immár csaknem egy éve bemutatkozott (s a mai mozi-ínséges időkben online elérhető), hatása azonban nehezen múlik.

Ez pedig elsősorban két vonatkozásnak köszönhető. A tekintélyes életművel bíró spanyol rendező moziját az alig leplezett önéletrajzi ihletettség fűti, különleges érzelmi intenzitást adva a jeleneteknek. Mindazt ugyanis, ami főhősével történik, jórészt maga is átélte, s ettől egyből komolyabb súlyt kap a történet, ami elénk tárul.

Egy élete vége felé járó, fizikailag és érzelmileg egyaránt kiégett filmrendezőt látunk. Salvador Mallo (Antonio Banderas) kínlódik mindennel: gyógyszerei napi adagjával, gyötrő hátfájásával, csikorgó ízületeivel, ám legfőképpen maga választotta magányával. Apátiájából egy váratlan hír rángatja ki: az egyik régi, azóta már közmegbecsülésnek örvendő filmjét újra bemutatják, a premieren pedig együtt kellene mutatkoznia a főszereplőt alakító színésszel, akivel a forgatáson úgy összekülönböztek, hogy azóta sem látták egymást. Salvador veszi a fáradságot, és ellátogat régi kollégájához, az emlékek pedig megrohanják.

A figyelmes néző számára negyedóra után nyilvánvalóvá válik, hogy

a Fájdalom és dicsőség elsősorban belső utazás: hiába a mulattató részletességgel bemutatott testi nyavalyák sora, hősünk elsősorban lelki problémákkal küszködik, leginkább a múltbéli traumái feldolgozásának elmaradásával.

Zajos drámai felismeréseket azonban ne várjunk: a film mediterrán könnyedséggel tesz minket cselekményének részesévé, mindig épp annyi érdekességet felmutatva, ami fenntartja a figyelmünket. A filmjeiben gyakran rikító melodrámát működtető Almodóvartól komoly teljesítmény ez a visszafogottság. Kiváló partnere ebben a film másik kulcsszereplője, Antonio Banderas, aki latinos sármját félretéve egy riadt kisgyerek tekintetével botorkálja végig a filmet. Elsőrangú, letisztult és intim (Cannes-ban tavaly díjat nyert) alakításában a karakter kezdeti fásultsága hamar elillan, törődött mozdulatai mögött pedig ott a rettegés: helyre kell hoznom mindent, mielőtt túl késő lesz.

Így kerül képbe egy régi szerető, a szegénysorban eltelt gyerekkor emléke, az imádott anya alakja (Penélope Cruz) és természetesen a művészbarátok, múzsák, pályatársak. Almodóvar jótékonyan megőrzi filmjét attól, hogy számadása puszta felsorolássá váljon; ezt legnagyobbrészt szimbólumok finom felvillantásával, illetve precízen megírt forgatókönyvével éri el. A szembenézés lélek-dramaturgiai fordulatai a racionális logikát odahagyva csöndes rendben követik egymást, és lassan megolvad az önámítás máza. Salvador sajátos passiót jár, s hogy könnyebbedjen terhe, gyönyör vagy önzés helyett immár kínlódásait és gyötrődéseit osztaná meg – már ha lenne kivel. Noha mindvégig voltak körülötte rokonok, barátok, szerelmek, ő jórészt kihasználta őket. Keserű rádöbbenés ez, a damaszkuszi út pedig túl hosszú: félő, utolér közben a halál.

Salvadorra még vár egy utolsó(nak szánt) műtét a fuldoklás legyőzésére. Mintha az operáció a fizikai ok mellett megszüntetné a lelkit is… még egy utolsó pici öncsalás a kiegyensúlyozott lélegzés – a megbékélés – érdekében. A nyugalmat azonban nem adják ingyen. Még egy szívszorító vallomásért cserébe sem.

Foró: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. április 5-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.