Egyesekben félelmet kelt – A keresztény meditációról közérthetően

Freeman atya John Main tanítványaként kezdettől fogva az imádságnak azt az egyszerű, tiszta formáját kereste, melyet mesteréhez hasonlóan szívesen nevez meditációnak, s erről tanít a nemrég magyar nyelven megjelent könyvében is (Belső fény. A tiszta imádságként végzett meditáció).

A meditáció szó a jelenlegi keresztény gyakorlatban és a magyar katolikus szóhasználatban is sajátos kettősséget hordoz.

Egyesekben félelmet kelt, mert sok olyan irányzathoz, spirituális technikához kötődik, amelyek nem feltétlenül egyeztethetők össze a keresztény imádsággal;

mások számára viszont szinonimája a belső, szemlélődő imádságnak, istenkapcsolatuk éltető gyakorlatának, annak az imamódnak, amit főleg a szemlélődő lelkigyakorlatokon lehet elsajátítani. Miért e kettősség, és hogyan segíthet a feloldásában a bencés hagyomány, amelyhez Laurence Freeman és több kortárs lelki tanító tartozik?

A korai latin hagyományban már megjelent a meditáció szó, s az imádságnak, illetve a tanulásnak

azt a gyakorlatát jelölték vele, amikor az Istent kereső ember félhangosan ismételgeti a kinyilatkoztatott Ige valamely részletét,

mégpedig kettős céllal: azért, hogy értelme befogadja, emlékezete pedig elraktározza a szót, s közben a Szentlélek működésének köszönhetően az Ige személyes üzenete, lelki jelentése feltáruljon a számára. Ez a gyakorlat az egyiptomi szerzetességből került az európai monostorokba, és részben a fiatal szerzetesek képzésében alkalmazták, részben pedig a kétkezi munkavégzés közben a gondolatok elkalandozásának megakadályozására imádkoztak ily módon. Szent Benedek is arról ír a Regulában, hogy a szerzetesek, főleg a növendékek időbeosztásában időt kell szánni erre a gyakorlatra.

Amikor Benedek természetesen és nagyon pontos tartalommal használta a meditatio szót, egyáltalán nem kellett félnie a kereszténységtől idegen tartalomtól, hiszen szerzetesként a Bibliában, mégpedig a naponta imádkozott zsoltárokban számtalanszor hallotta és mondta ki úgy főnévi formában (meditatio), mint az elmélkedő imádságra vonatkozó igeként (meditari). A Vulgata a héber hágáh igét és belőle képzett főnevet fordítja ezekkel a szavakkal, mely

az Ószövetségben morgást, turbékolást, félhangos beszédet jelent,

ahol pedig teológiai jelentéssel bír, ott az Isten törvényének, az Isten Igéjének mondogatására, fontolgatására, félhangos ismételgetésére utal, mely a Teremtő Istennel való kapcsolat elmélyítésére irányul.

Laurence Freeman ebből az ősi zsidó-keresztény hagyományból is merít, amikor

arra hívja az imádkozni vágyó embert, hogy naponta legalább kétszer fél órára üljön le, engedje el fantáziaképeit, gondolatait, vágyait, és csendesen mondogasson egyetlen szót a szívében.

Tanításának lényegi eleme, hogy színes belső világunktól kissé távolságot véve, kiszolgáltatva magunkat az egyetlen szóból álló ima egyszerűségének engednünk kell, hogy szívünket beragyoghassa az Ige világossága. Ő ehhez

a Szentírás utolsó soraiból választott igét, a „Jöjj el, Uram!” jelentésű „Maranatha!” arámi kifejezést, s ezzel imádkozik mindennap.

Tanítása szerint aki kitart abban, hogy ezt az egyetlen szót ízlelgeti, szertefutó gondolataiból ehhez tér vissza, s hűségesen elviseli a meditáció szegénységét, az az idő előrehaladtával megtapasztalhatja azt, ahogyan az imádság által a Lélek elkezd működni az életében.

Ahelyett, hogy lelki szántóföldjéből elkezdené kitépni a konkolyt, inkább engedi, hogy a Lélek ekevasa felforgassa, és felszínre hozzon belőle mindent, ami ott rejtőzik.

A keresztény meditáció világszervezete, melynek Laurence atya a lelki vezetője, a világ számos országában jelen van, s ennek az imamódnak a tanításával gazdagítják az egyházi közösségek lelki életét, de tanítják a meditációt hajléktalanoknak, függőségben szenvedőknek, börtönben fogva tartott embereknek is. Laurence Freeman magyarországi látogatása jó lehetőség arra, hogy ezt a monasztikus hagyományban gyökerező keresztény meditációt itthon is többen megismerjék.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír