Elhunyt Plósz Katalin M. Georgia szerzetesnővér

Hazai – 2015. december 16., szerda | 10:30

December 7-én hosszú, türelemmel és hittel viselt szenvedés után az Úr magához szólította Georgia nővért, „Dzsordzsi nénit”, a debreceni Svetits Intézet és a budapesti Patrona Hungariae egykori fizika–matematika szakos szerzetes tanárát. Temetése 2016. január 12-én 11.30-tól lesz az Új köztemetőben.

Hálaadó szentmise keretében búcsúzik Tőle a közösség 2016. január 10-én vasárnap 10 órakor a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont kápolnájában. (Budapest, IX. kerület, Knézich u. 3–13.)

Temetése 2016. január 12-én kedden 11.30-tól lesz az Új köztemetőben. (Budapest, X. kerület, Kozma utca 8.)

Életét végigkísérte Édesanyjától tanult derűs életszemlélete, mely a nehézségekben is felfedezi a szerethetőt. Ezzel a lelkülettel vészelte át a család a háborút és az azt követő tragikus szétszakítást: az Anya és a három gyermek, Kati, Béla és Sándor egy dunántúli fogolytáborba került, miközben az Édesapát és Nagyapát a Szovjetunióba hurcolták malenkij robotra, ahonnan soha nem tértek vissza. A fogság után Pesten próbáltak boldogulni, majd Zalában, a család ősi birtokán gazdálkodott a magára maradt Anya. Ennek a kommunista diktatúrában kulákká nyilvánítás, kitelepítés lett a következménye, a 14 éves Katit pedig nem vették fel gimnáziumba. Feljött Pestre a Patrona Hungariae Gimnáziumba, ahol a nővérek befogadták a többi „osztályidegen" család lányaival együtt. Itt kapta meg a hívást, hogy iskolanővér legyen. Érettségi után belépett a Rendbe, az egyetemet jelöltként végezte fizika-matematika szakon, majd 1962-ben beöltözött, és Édesapja, György emlékére a Georgia nevet vette fel. 1963-ban első, majd 1969-ben örökfogadalmat tett.

Lenyűgözte a rendalapító, Terézia Gerhardinger története, különösen azok a részek, melyek Terézia anya természetszeretetéről, tudásvágyáról szólnak. Színdarabot írt és rendezett róla, régi rendi habitusokat, relikviákat gyűjtött, melyek mai napig tárgyi örökségünk fontos részei. Mind a Svetitsben, mind a Patronában szenvedélyes tanárként tevékenykedett, rengeteget kísérletezett és kísérleteztetett. Fizikatanársága és Eötvös-kutatása elismeréseképpen a tudományos élet többször kitüntette: a Mikola-díjat, Eötvös érmet, a Marx György-féle vándorplakettet és a Rátz Tanár Úr Életműdíjat mint a személyét és a Rendet érő megtiszteltetést fogadta.

Életének utolsó 25 évét a Parkinson-kór határozta meg. Ebben is megtalálta a szerethetőt. Tartotta a lelket sorstársaiban a Pető Intézet irodalmi körében. A betegség elhatalmasodásával fokozatosan elengedett mindent, amihez azelőtt ragaszkodott. Hite, hűsége, alázata megrendítette azokat, akik láthatták ezt a folyamatot. „Azt kaptam-e, amire vágytam?" - tette fel a kérdést egyszer magának. „Igen, mert megkaptam az Úristent és szeretetét azzal, hogy megmutatta, hogyan lehet a nehézségek legyőzésével lassan felé menni, és a szenvedéseken keresztül hozzá eljutni." Ebből a mondatából, mint lelki örökségéből hitet és reményt merítve búcsúzunk Tőle, és adunk hálát életéért a Teremtőnek - mi, Boldogasszony Iskolanővérek, családtagok, betegápolók, kollégák, tanítványok, barátok.

Forrás: Boldogasszony Iskolanővérek

 Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria