Első ízben szólalt meg harang Káposztásmegyeren

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Budapest-Káposztásmegyeren 25 éve épült fel a Szentháromság-templom, és teremtett aktív katolikus hitéletet az új lakótelepen. Az eredeti, Becker Gábor és Greskovics Klára által készített terveken torony is szerepelt, derül ki a tervek alapján készült makettből, mely ma is látható a templomban. Ezt a makettet 1991-es látogatásakor megáldotta Szent II. János Pál pápa. Kosinsky Béla, a Tomka Ferencet követő plébános kezdeményezésére, Tomka Ferenc atya örökségét folytatva fogott össze a plébániai közösség, hogy megépülhessen a torony, amely öt hónap alatt három új haranggal együtt el is készült.

Az ünnepség harangszentelési szertartással kezdődött. Hámori Kinga, a plébániai közösség tagja, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztő-műsorvezetője ünnepi beszédében a harangszentelés, harangkeresztelés jelentését fejtette ki, és bemutatta a Gombos Miklós aranykoszorús harangöntő mester műhelyében készült három harangot. Hámori Kinga Gombos Miklós mestert idézte: „Egy harmonikusan működő harangban mindig benne van az ima, az alázat és az a több hónapon át tartó szellemi és fizikai munka, amelyre szükség volt az elkészítéséhez. Tulajdonképpen a lelkünk van benne. A harangjaim Isten dicsőségét, a békét és a szeretetet hirdetik, bárhová kerüljenek a világban.”

Ezt követően Erdő Péter megáldotta a tornyot és megszentelte a harangokat, majd az ünneplő közösség bevonult a templomba és megkezdődött a szentmise, melyet a bíboros mutatott be, több paptestvérrel, köztük Tomka Ferenc korábbi és Kosinsky Béla jelenlegi plébánossal koncelebrálva.

Erdő Péter beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai szentmise válaszos zsoltárában azt olvassuk, hogy: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mivel irgalma örökké megmarad”. Szent II. János Pál pápa nyilvánította húsvét 2. vasárnapját az irgalmasság vasárnapjának. Az idén pedig ezt a vasárnapot az irgalmasság szentévének keretében ünnepeljük.

Mit is jelent ez az irgalmasság? Azt halljuk a mai evangéliumban, hogy a Feltámadott találkozik a tanítványokkal. Békességet kíván nekik, ami nemcsak üdvözlés, hanem azt is jelenti, hogy kibékítette az embert az Istennel. Hogy megváltást szerzett számunkra halála és feltámadása által. Ez a legnagyobb irgalom, ami Isten részéről az embert érhette. Mert irgalomról, irgalmasságról beszélünk a bűnbocsánat értelmében. És valóban, Jézus érdemeire tekintettel Isten megbocsátja a bűneinket. De irgalomról beszélünk akkor is, amikor az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit említjük. Olyan ajándékok, olyan jótétemények ezek, amelyek az igazságosság alapján nem járnának senkinek. De mégis, szeretetből, irgalomból tudunk adni annak is, akinek nem jár, tudunk többet adni, többet tenni, mint ami a szó szoros értelmében járna valakinek. Maga Isten is így kezel bennünket. Többet ajándékoz nekünk, mint amit mi kiérdemelhetnénk. Jézus érdemeire tekintettel teszi ezt. És a legnagyobb ajándék, igen, a legnagyobb ajándék is megjelenik a mai evangéliumban: ez maga a Szentlélek.

A Szentlélek kiáradásának történetét különböző szavakkal, különböző módon találjuk az Újszövetség lapjain. Az is egy különleges állomása ennek a csodálatos folyamatnak, amit a mai evangélium beszél el, hogy Jézus rálehel tanítványaira, és azt mondja nekik: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, meg lesznek bocsátva, akinek megtartjátok, meg lesznek tartva” (Jn 20,22–23). Rájuk lehel? Igen! Azt olvassuk az ember teremtésének történetében a Biblia lapjain, hogy az Úr lelket lehelt az emberbe. Orrába lehelte az első embernek az élet leheletét, ezzel tette az élettelen anyagot elevenné, értelmessé, lelkes lénnyé, emberré. Ez a lehelet jelenik meg most újra. Új emberré teszi a tanítványokat. De nemcsak őket, hanem azt akarja, hogy rajtuk keresztül a föld minden népéhez eljusson az örömhír és a Szentléleknek ez a megújító ereje is.

Ez az a nagy ajándék, ez az a nagy irgalom, amit a húsvét fényében tőle kaptunk. Tehát a Szentlélek a feltámadás gyümölcse, a húsvét kiáradása, immár az egész világra. Ha tetszik: a feltámadt Krisztus erejének örök velünk-maradása. Hiszen Ő ígérte meg a Szentlelket, azt mondta, hogy majd más Vigasztalót küld, „az Igazság Lelkét, aki megtanít mindarra, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).

De ott rejlik ebben a történetben az irgalmasság legnagyobb összefoglalása is. Mert azt is megtapasztaljuk, hogy nekünk hogyan kell válaszolnunk Isten irgalmasságára. Ezt pedig éppen a hitetlen Tamás esete mutatja, azé a Tamásé, aki nem hisz az apostolok elbeszélésének, nem hiszi el, hogy Jézus, aki már felüláll e világ törvényein, mégis, személyes testi valóságában megjelent. Hogy lehet az, hogy nem úr rajta a halál, hogy ki tud törni a zárt sírból, hogy be tud lépni a lezárt terembe, és eszik a tanítványokkal, sőt megtapintható lenne a sebhely is az oldalán? Tamás nem akarja ezt elhinni. És nyolc nap múlva – húsvét nyolcadát ünnepeljük most vasárnap –, nyolc nap múlva megjelenik Jézus ismét, és felszólítja Tamást, hogy győződjön meg róla. Győződjön meg arról, hogy ő nemcsak álomkép, nemcsak látomás, hanem valódi, anyagi valóság is, de evilági, anyagi létünknél magasabb rendű. Különleges anyagi valóság a feltámadt Krisztus teste.

És Tamástól azt halljuk, hogy meglátja ezt, hogy Jézus felszólítása megrendíti őt, nem halljuk, hogy valóban odatette-e a kezét Jézus oldalsebébe. Azt halljuk, hogy mit mondott, hogy látta és hitt. Mert ő tette a legnagyobb hitvallást, amikor azt mondta Jézusnak: „Én Uram, én Istenem” (Jn 20,28). Ez pedig több, mint amit életében Jézusról bárki mondott. Mert a Feltámadottról Tamás, az úgynevezett hitetlen Tamás teszi a legtisztább, a legszebb hitvallást. Elismeri őt Messiásnak, elismeri Úrnak, ami Isten neve volt. Elismeri Őt Istennek. Ezzel túllép minden korábbi elképzelésen, meglátja Krisztusban azt az erőt, ami csak az Istené. Ezt a hitet, ezt a nyitottságot kérjük a magunk számára is!

Ma a káposztásmegyeri plébánia közössége különös örömmel ünnepel. Szentmise előtt felszenteltük a templom harangjait és megáldottuk az új harangtornyot. Valamikor természetes volt, hogy minden plébániatemplomnak harangja legyen: ez hívja imádkozni az embereket, jelezve a szentmisék kezdetét; juttassa eszünkbe minden délben, hogy imádkozzuk el az Úrangyalát hálából, mert Nándorfehérvár védelmekor megszabadultunk a pusztulástól. Azután változtak a divatok, olyan idők jöttek, amikor elkezdtünk szerénykedni. Többen azt mondták, elég egy nagy közösségi terem, az lesz a templom, nem kell ehhez külön tornyot építeni. Meg az embereknek is van pontos órája, meg minden környéken többféle világnézetű emberek is laknak. Az utóbbi években azonban újra változtak az idők. Egyre többen ébrednek rá, hogy a közösségeknek, a városoknak és a falvaknak lelke van, hogy a közterületük látvány szempontjából sem maradnak üresen. Ha eltűnnek a templomtornyok és a keresztek, emelkedik más a helyükbe. És innen is, onnan is halljuk, akár a mi egyházmegyénkben is, hogy befejezik a régen félbemaradt templomtornyot, hogy magasabbra építik, hogy az új templomokhoz is megépül a harangtorony. Jelezzék ezek a tornyok és ezek a harangok, hogy él bennünk a keresztény hit, hogy örülünk a feltámadás reményének, hogy bízunk az isteni gondviselésben, amely sokszor a legváratlanabb pillanatban is megment minket. Ha a tornyot meglátjuk, ha a harangszót meghalljuk, forduljunk lélekben Isten felé, gondoljuk át az életünk dolgait és igazítsuk hozzá mindennapjainkat az ő irgalmas szeretetéhez! Ámen.

A szentmise alatt a hangokat elhelyezték a toronyban, és a szertartás végén első ízben szólt harang Káposztásmegyeren.

* * *

Káposztásmegyeren 25 évvel ezelőtt, a templomépítésénél az volt az elsődleges szempont, hogy a lakótelep felé egy befogadó, meghitt, közösségi tér jöjjön létre. Az elmúlt 25 évben valóban a lakótelep szerves részévé vált a templom, a közösség, amely lelki otthont, konkrét napi segítséget jelent az ott élők számára. A Tomka Ferenc atyát a plébánia vezetésében felváltó Kosinsky Béla plébániai kormányzó érkezésével új lendületet vett a toronyépítés, és Tomka Ferenc atya örökségét folytatva, közösségi összefogássá alakult a toronyépítés ügye – írja beszámolójában Bese Nóra, az egyházközségi képviselőtestület tagja.

Hámori Kinga, a plébániai közösség tagja, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztő-műsorvezetője kérdésünkre elmondta, a közösség számára először új volt a harangtoronyépítés gondolata, hiszen soha nem szólt harang a káposztásmegyeri lakótelepen, de lassan átformálódott bennük és megértették fontosságát. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye támogatása jelentette az építkezés alapját, ezt egészítették ki a hívek kisebb-nagyobb adományai.

„Mindenki beletette, amit tudott. A jótékonysági vásártól kezdve a különböző gyűjtésekig számos akciót szerveztünk” – mondta Hámori Kinga, és fejezte ki örömét, hogy immár Káposztásmegyeren is szól a harang.

Messze több épült így talán, mint egy épület. Sokak szolgálata, önkéntes munkája, lemondása áll a falak mögött. Kezdettől a közösségépítés is egyfajta cél volt, a közös megmozdulások, az asszonyok által szervezett lekvár- és kézműves vásárok, jótékonysági ruhavásárok, az adománygyűjtő koncertek mind lehetőséget teremtettek a találkozásra, a misszióra. Az ezekből befolyt pénz egészítette ki az az egyházmegye jelentős támogatását, Újpest önkormányzatának, a Szociális Testvérek Társaságának és sok más hazai és külföldi segítő adományát – mondta Bese Nóra.

A Gombos Miklós műhelyében öntött legnagyobb harang a Szentháromság nevet kapta. A középső harang Szűz Mária nevét, a kisharang pedig egy újpesti kötődésű vértanú, Sándor István nevét viseli.

Fotó:Lambert Attila

Cser István/Magyar Kurír