Ennio Antonelli: A házasság válsága és az Eucharisztia

A Család Pápai Tanácsának emeritus elnöke a Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásainak alapján az elváltak és az újraházasodottak egyházon belüli helyzetét és ezen hívők szentáldozáshoz bocsátásának lehetőségét vizsgálja.

A szerző szilárd meggyőződése, hogy napjainkban a legsürgetőbb lelkipásztori feladat a példás keresztény családok nevelése, akik a gyakorlatban is képesek bebizonyítani, hogy a keresztény házasság „szép és megvalósítható”. Antonelli bíboros szerint egy olyan posztkeresztény kulturális környezetben, mint amilyen a miénk, a családpasztorációnak a következőkre kellene kötelezettséget vállalnia: a gyermekek és fiatalok nevelése a keresztény szerelemre, amely kölcsönös önátadás és közösség a különbözőségek tiszteletben tartásával; a jegyesek komoly felkészítése a házasságra, hogy az érvényes és termékeny legyen; a házastársak, különösen a fiatal párok folyamatos képzése kisközösségeket, társulatokat, mozgalmakat felvonultató rendszeres találkozásokon.

A szerző kiemeli, hogy az Egyházi Tanítóhivatal álláspontja világos: „Az érvényes és elhált házasság Krisztus akaratából felbonthatatlan. A házastársak szétválása ellenkezik az ő akaratával.” Ezért egy elvált házastárs „új kapcsolata törvénytelen és állandó jellegű súlyos erkölcsi rendetlenséget képez; olyan helyzetet teremt, mely objektíve ellentmond Krisztus és az egyház jegyesi szövetségének, melyet az Eucharisztia jelez és megvalósít”. Ezért az újraházasodott elváltak nem bocsáthatók szentáldozáshoz. Ám a katekizmus és a különböző pápai dokumentumok alapján az is egyértelmű, hogy a szentáldozásból való kizárás nem jelenti az egyházból való kizárást, pusztán csak tökéletlen közösséget jelent. Az újraházasodott elváltak az egyház tagjai maradnak, részt vehetnek és részt is kell venniük az egyház életében. Másrészt a többi híveknek – mindenekelőtt a lelkipásztoroknak – „szeretettel, tisztelettel és gondoskodással kell befogadniuk őket, úgy, hogy bevonják őket az egyházi életbe, bátorítják őket a nagylelkű jótékonyságra, és abban, hogy bízzanak Isten irgalmasságában”.

Antonelli bíboros felidézi, hogy Szent II. János Pál Reconciliatio et Poenitentia című apostoli buzdításában olyan keresztényekről beszél, „akik rendkívül nehéz és szinte megoldhatatlan” helyzetben élnek. Közéjük számítja az újraházasodott elváltakat, és azokat, akik „törvénytelenül élnek együtt”. Velük kapcsolatban a katolikus hívőknek ragaszkodniuk kell két, egymást kiegészítő elvhez, „az együttérzés és az irgalmasság elvéhez”. Ezen elvek fényénél lehet eljutni „a teljes kiengesztelődésre, abban az órában, amelyet csak az isteni Gondviselés ismer”. Amíg az újraházasodott elváltak nem tudnak eleget tenni a megkívánt követelményeknek, próbáljanak más úton, „nem a bűnbánat szentsége és az Oltáriszentség útján közeledni az irgalmas Istenhez”. Antonelli bíboros hozzáteszi: „Aki tehát komolyan elköteleződik a keresztény életre, előbb vagy utóbb elnyeri a teljes megtérés és a kiengesztelődés kegyelmét, hogy a szentségekhez járulhasson, vagy legalább azt a kegyelmet, hogy a földi élet végén elérhesse az örök üdvösséget. Ebben a távlatban hangolódik össze az irgalmasságba vetett szilárd bizalom és az igazság tiszteletben tartása.”

A tanulmány írója leszögezi: az elvált és újraházasodott, illetve élettársi közösségben élők „törvénytelen” kapcsolatát az egyház mint objektív, bűnös helyzeteket helyteleníti. Ha jóváhagyná „mint a számukra pillanatnyilag lehetséges jót, a fokozatosság törvényének útjáról térne le”. Ezzel kapcsolatban Antonelli bíboros ugyancsak Szent II. János Pálra hivatkozik, aki egy beszédében arra figyelmeztette a lelkipásztorokat: ne bontsák el a hegyet, hanem segítsék a hívőket a hegymászásban. „A hívők nem mondhatnak le a csúcs meghódításáról, őszintén törekedniük kell Isten akaratának és a jónak keresésére. Csak ilyen alapvető belső magatartással lehet járni a megtérés és a növekedés útján, annak ellenére, hogy a lépések aprók…” Ez az alapelv vonatkozik a szentségi házasságra is. A tanítás teljesen világos: „a szentségi, érvényes és elhált házasság felbonthatatlansága feltételek nélküli. Ugyan nem történt meg formális dogmatikai meghatározással a kihirdetése, de a szintén tévedhetetlen rendes Tanítóhivatal tanította, az egyház hitéhez tartozik, ezért a katolikusok nem vonhatják kétségbe.”

Antonelli bíboros szerint az nem lehet szempont, hogy mivel korunkban általános a házasság válsága, a válások száma növekszik, és egyre többen élnek élettársi kapcsolatban, mindezek miatt sokan eltávolodnak a katolikus egyháztól. „Tévútra vinne, ha mindenáron növelni akarnánk a létszámot azzal, hogy nem törődünk a neveléssel, válogatás nélkül kitárulunk mindenki felé, mindenkinek mindent megengedünk, és ezzel egyre inkább ellaposodunk.” Ezzel szemben sürgető a mindenki felé forduló, ám differenciált lelkipásztorkodás, „mely elsősorban kevesekkel, a készségesebbekkel foglalkozik, hogy rajtuk keresztül jusson el mindenkihez…”

„Mindenkit be kell fogadni és mindenki felé el kell indulni, de megfelelő módon; meggyőződéssel és következetesen meg kell becsülnünk a népi jámborságot, de még fontosabb példás keresztényeket és családokat nevelni.”

Ennio Antonelli tanulmányában mindvégig tartja magát ahhoz a „két bölcs és kötelező magatartásformához”, melyekre Ferenc pápa buzdított: a szókimondáshoz és az alázathoz, hogy őszintén kifejtse gondolatait, s tisztelettel és azzal a készséggel hallgasson meg másokat, hogy kiigazíthassák és kiegészíthessék. „Csak így tudjuk kölcsönösen gazdagítani egymást és juthatunk előbbre az igazság és a jóság útján.”

(Szent István Társulat, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír