Építő egyházprovokáció – Martin Werlen: Már késő

Kultúra – 2019. március 15., péntek | 19:14

Egy különleges recenziót közlünk: az Evangélikus Élet magazin 7–8. számában Galambos Ádám evangélikus teológus írt a svájci Martin Werlen einsiedelni bencés emeritus apát „Már késő” című könyvéről, ami a Bencés Kiadó gondozásában jelent meg.

Martin Werlen a Hova jutnánk? című kötetének budapesti bemutatóján

„Isten megtapasztalásáról sajnos gyakran épp azokkal nehéz beszélgetni, akik önmagukat hívőnek tartják, és arról panaszkodnak, hogy manapság olyan kevés a hiteles keresztény” – olvashatjuk Martin Werlen felrázó gondolatát a Már késő című kötetében. A bencés szerzetes, nyugalmazott apát arról is szól, hogy az egyház legveszélyesebb ellenfelei nem az ateisták.

Imára kulcsolt kézzel, kényelmesen hátradőlve, másokat okolva, a globalizációt és a szekularizációt felelőssé téve vagy a krisztusi hit építő és mindig újrakezdésre buzdító energiájából szemléljük az egyházat? Martin Werlen, a svájci einsiedelni apátság emeritus apátja, a svájci püspöki kar tagja a Már késő című kötetében (a magyarul szintén megjelent Fókuszban – Egyházprovokációk, illetve Hová jutnánk? – Prédikáció helyett megtérés című könyveihez hasonlóan) óva inti az olvasót a megnyugvástól.

A szerző leszögezi: ha nem vesszük komolyan az evangéliumi tanítást, hanem kifogásokat, ideológiákat gyártunk a cselekvés, a testvérszeretet, a mások megszólításának elmulasztására, akkor bármennyire is a krisztusi utat hirdetjük, mégsem azt járjuk. „Vajon nem inkább az egyház hagyta ott az embereket, mint az emberek az egyházat?” – fogalmaz az egyházi nyelvvel, az elidegenedéssel kapcsolatban a szerzetes.

Werlen szerint nem a tanítással, hanem a közvetítéssel van a probléma – ennek felismerésére, az újítás felvállalására, a bátor kiállásra, a párbeszéd keresésére buzdít a könyv. A szerzetes ezért is írja, hogy „az emberek pozitívan reagálnak a kreativitásra, amely hitünk egyik gyümölcse”. Ám figyelmeztet is: „Ha a hit egyhangú, akkor nem keresztény. A keresők jogosan hagyják el az egyházat, ha unalmas. Ilyenkor az egyház nem éli meg a hivatását. Az élő hit eredeti és dinamikus. Nem tér ki az emberek kérdései elől. Az efféle hit sokaknak erőt ad.”

A kötet kitér az egyházi nyelv kérdésére, de a tradícióhoz való görcsös ragaszkodás hátrányaira is. Utóbbiról hangsúlyozza, hogy „a tradíciókhoz való makacs ragaszkodás képes arra, hogy torlaszként elállja az utat az egyház előtt”. Ennek fényében a szerző megállapítja: „Az egyház legveszélyesebb ellenfelei véleményem szerint nem az ateisták. Sokkal inkább azok a keresztények rombolják az egyházat, akik teljes meggyőződéssel kiállnak annak érdekében, hogy az egyházban minden maradjon a régiben, hogy a prófétai hangok elnémuljanak, és újra nyugalom legyen.”

Transzparens egyházra van szükség – mondja Werlen. A kötet arra figyelmeztet, hogy amikor templomba járó hívőként az üresen maradt padsorok miatt a lelkészt hibáztatjuk, vagy lelkészként a híveknek vagy a település lakóinak rójuk fel, hogy nem járnak eléggé buzgón istentiszteletre, akkor jó lenne, ha eszünkbe jutna, hogy Krisztus egyháza olyan cselekvő, befogadó és nyitott közösség, amelyben az invitálás nem mások kritizálásával, sokkal inkább az önkritika gyakorlásával, az érthetőséggel és barátságossággal kezdődik.

„Az eleven keresztény közösségekre a vendégszeretet jellemző. Nem zárkóznak el. Az emberekkel együtt járják az utat. Nem ítélik meg felülről lenézve a világot és a többi embert” – írja az apát. Könyve pedig katolikust és protestánst egyaránt arra buzdít, hogy az evangéliumra tekintve mindenki ismerje fel, és keresse önmagában is a cselekvő egyházat.

Forrás: Galambos Ádám/Evangelikus.hu

Fotó: Merényi Zita; Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria