Erdő Péter bíboros nagypénteki szentbeszéde

Hazai – 2012. április 7., szombat | 8:30

Elhangzott az esztergomi bazilikában, 2012. április 6-án.

(Jn 18, 1 – 19, 42)

Erdő Péter

Szentbeszéd Nagypénteken
Esztergomi Bazilika, 2012. április 6.
(Jn 18, 1 – 19, 42)

1) „A keresztfához megyek, mert máshol nem lehelhetek nyugodalmat lelkemnek”. Járuljunk hát Krisztus keresztjéhez, nemcsak testileg itt, a szertartásban, hanem lélekben is. Tisztuljunk meg a bűnök terhétől és a külső gondoktól, hogy nyitott szívvel hallgassuk és megértsük az ember megváltásának módját és indítékát Isten tervében. Ha mindezt végiggondoljuk, olyan kép tárul elénk, amely bánatra és meghatottságra indít, világosságot gyújt a lelkünkben, hálaadásra késztet, megnyitja szívünket a kegyelem előtt, és fellobbantja bennünk az isteni szeretet lángját. Ha alázatosan elmélkedjük át saját rabságunk szenvedéseit és a Megváltó keresztjének szabadító hatását, megtettük az első lépést, hogy más emberekké váljunk, hogy életünk megfeleljen Isten és a mindenség teljes valóságának. Ha belegondolunk, hogy milyen adottságokkal ruházott fel bennünket a teremtő Isten, hogy milyen hitványságokra volt képes mégis az ember az ősbűn óta egészen a mi saját tetteinkig, akkor igazat kell adnunk a prófétának: „Ha Isten nem könyörült volna rajtunk, elpusztultunk volna, de nem vonta meg tőlünk irgalmát”.
Az ő mérhetetlen jóságának köszönhető, hogy az első bűn után nem pusztult el, nem roppant össze a belső ellentmondás súlya alatt az emberi természet, pedig szabad döntéssel elhagytuk Isten akaratának és a világ harmonikus működésének rendjét. Ahogyan az éhség Egyiptomba és a fáraó rabságába űzte Jákob fiait, úgy adta magát szolgasorba az egész emberiség, mikor meggyalázta önmagában Isten képét. Úgy akart otthon lenni ebben a világban, hogy anyagiassá, önzővé vált és hitványságokra adta a fejét. Mintha az evilági életen túl semmire sem volna szüksége . A valóság egészéről megfeledkező, földhözragadt anyagi vágyaink olyan lelki sötétségbe borítottak minket, hogy szinte már meglátni és óhajtani sem tudjuk azt, ami a pillanatnyi kényelmünkön túlmutat. Úgy eltorzulhatunk és eltompulhatunk, hogy még értelmes szellemünk is megveti a Teremtő mindent irányító nagyszerűségét, és inkább a hármas nagy kísértés szolgálatába áll: a test kívánságát, a szemek kívánságát és az élet kevélységét követi.
2) Arra szól hivatásunk, hogy a valóság magasabb rendjében Isten, az angyalok és a szentek polgártársai legyünk, és kimondhatatlan boldogságban legyen részünk. Isten azonban megszánta az embert, aki nem ismerte fel a saját méltóságát. Elküldte Fiát a világba, hogy ragadjon ki minket az egymást és magunkat is pusztító önzés ördögi köréből.
Olyan volt köztünk Jézus, mint az irgalmas szamaritánus. Kifosztott és megsebzett emberségünkön megkönyörült. Nem zavarta az igazságtalanság. Nem riasztotta vissza, hogy emberként gyalázzák, kínozzák és megöljék. Közösséget vállalt velünk a kimerültségben és a fájdalomban, hogy annál jobban tudjuk szeretni őt. Tőlünk, emberektől érte a gúny és a megvetés, pedig értünk szenvedett. „A leköpdösés, a szögek, az oldalát átjáró kegyetlen lándzsa, a szidalmak és a megkorbácsolás mind arra hív, hogy egész szívünkkel, egész lelkünkkel szeressük azt, aki értünk ennyit szenvedett. A saját tanítványa árulta el harminc ezüstért, a tömeg gyalázta, és a főpap elé állították mint vádlottat” . És nem menekült el, nem rejtőzött, nem távozott közülük, pedig megbéníthatta volna üldözőit, mint hajdan Názáretben a szakadék szélén vagy később a Getszemáni kertben. Hanem szembefordult üldözőivel, mint az erős harcos, és azt kérdezte: „Kit kerestek?”. Jól tudta, hogy kit keresnek, de hallani akarta a hangjukat. Azt akarta, hogy felismerjék istenségét, és ők is higgyenek. De az eltorzult szellem megkeményedik és kitart a rosszban, az ésszerű érveket sem fogadja el, a csoda láttán nem ébred benne szánalom, hanem tusakodik az igazság ellen.
A szenvedés történetében Jézus az orvos és a világ a beteg. Jézus tűri az önmagából kifordult emberiség vergődését. Hagyja, hogy őt ítéljék el a bűnösök, mert most inkább szelídségével akarja legyőzni őket. Majd az idők végén jön el szigorú bíróként hatalommal és dicsőséggel.
3) Krisztus függött a kereszten, és feje fölött ott volt a tábla, az ítélet: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya”. A bizarr, az elviselhetetlen látvány még a farizeusokat is tiltakozásra indította. És míg fölötte függött az igazságtalan ítélet írása, ő maga tépte el a bűnös emberiség ellen szóló adóslevelet, a láthatatlan írást, amelyen az ősbűn óta följegyezve áll az emberiség minden vétke. Az ő földi büntetése által mindannyian megszabadultunk. Ha hittel nézünk fel rá, ha hálás megrendüléssel fogadjuk a felfoghatatlan isteni szeretet jóságát, akkor mi is megmenekülünk, akkor nekünk is szabad utunk nyílik az üdvösségre. Ahogy Szent Pál apostol mondja: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2, 2). Hitünknek nem emberi filozofálásra kell alapulnia, hanem a megváltásban megnyilvánuló isteni erőre. A megfeszített Krisztus számunkra „Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1, 24). Isten az, aki nem küldi angyalok ezreit, hogy Jézus védelmére keljenek. Ő az, aki nem művel színpadias csodát, hogy a Megfeszített leszálljon a keresztről. Nem úgy győzi le a szenvedés botrányát, ahogyan a mi szűkös, emberi fantáziánk elképzeli. És így van ez azóta is a világban. És így volt mindig. Mert mindig lehetséges volt, hogy szenvedjen az igaz, az ártatlan, és lehetséges volt, hogy látszólag győzzön a gonoszság. De az egészben, a nagy egészben, a teljességben az igaz, a jó, a szép és a szent győzelme rendíthetetlen és folyamatos, mert a létezés megbonthatatlan és állandó kísérője a szépség, a jóság és az igazság. Mert minden attól ered és annak akaratából áll fenn, aki maga a létezés, „Aki van”: a személyes Isten. És ez az isteni mindenhatóság és bölcsesség a mi pillanatnyi életünkben könnyen tűnhet gyengeségnek. Mert nem akkor és nem úgy nyilvánul meg Isten végtelen ereje, ahogy mi várnánk, ahogy elképzelnénk, ahogy szeretnénk. De Jézusban Isten bebizonyította az emberiségnek, hogy a nagy drámán túl minden szeretet és harmónia, és hogy minket is ebbe a rendíthetetlen és örök boldogságba hív.
Járuljuk hát a Szent Kereszt elé, hódoljunk a megfeszített Krisztusnak, mert életünk minden pillanatában, minden helyzetében, a történelem minden korszakában az ő keresztje az egyetlen remény, mert rajta váltotta meg a világot. Ámen.