Érezzék, hogy hiszek bennük – Beszélgetés Kovács Gergely kinevezett gyulafehérvári érsekkel

Külhoni – 2020. január 28., kedd | 16:17

Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét 2019. december 24-én nevezte ki gyulafehérvári érsekké Ferenc pápa, február 22-én lesz püspökké szentelése a gyulafehérvári székesegyházban. A kinevezett főpásztorral január 24-én az érseki palotában nem is interjút készített, inkább közvetlen, jó hangulatú beszélgetést folytatott Bodó Márta. Egy kis ízelítőt teszünk közzé belőle.

– Mit lehet, mit szabad közvetlenül az érsekké való kinevezés előtti időszakról tudni?

– A médiában már előtte jelentek meg nevek, az én nevem is közöttük volt. Utólag lehet azt mondani, hogy számíthattam rá, de ez mégsincs így. Mi van akkor, ha azok a nevek nem helyesek? Volt, amikor nagyon komolyan elgondolkodtam, mi van akkor, ha… És nem tudtam választ adni. Akkor is azt éreztem, amit ma is: bármennyire fel lehetsz készülve, mégis érzed és tudod, hogy egy ilyen feladathoz emberileg s egyedül kevés vagy. A papságra – amit a jó Isten hívására válaszolva én választottam – hat éven keresztül készültem. Mégis amikor pappá szenteltek, új volt, bele kellett tanulni. Amikor püspökké neveznek ki, nincs ez a felkészülési időszak. Nem is te választod azt! Megkapod a küldetést, a nehéz feladatot. Az életem gyökeresen megváltozott.

Amivel legerőteljesebben szembesültem, az az, hogy emberi felkészülés, alkalmasság, tudás mindehhez kevés. Csakis a jó Isten kegyelmével fog működni. Azt hiszen, ez a legdrasztikusabb, a legmegrázóbb, a legkijózanítóbb felismerés. Csak ha az isteni akarattal egyesül a legjobb szándékom, szüntelen imában, csak akkor fogok jó úton járni. Miközben most végzem a szentmisét, s a kánonban „György kormányzónkért” imádkozva belegondolok, hogy nemsokára „Gergely püspökünkért” hányan meg hányan fognak imádkozni, hihetetlen erőt ad. Főegyházmegyénk papjai részéről is számtalan gratuláció érkezett, jelezték, hogy szeretettel várnak, számítsak rájuk.

– A vatikáni szolgálatod lényegét nem mindenki érti. Pontosan miben állt ez, és hogyan éltél Rómában?

– Sokan úgy gondolják, hogy az egyházmegyét vagy a romániai/erdélyi katolikusokat képviseltem, holott a Szentszéknél ez nem így működik. A Szentszék alkalmas munkatársakat keres és hív, még csak nem is jelentkezhet valaki, aki szeretne ott dolgozni. Az én esetemben egy közép-kelet-európai, olasz és német nyelvtudással rendelkező munkatársat kerestek: így kerültem oda. Eredetileg öt évre „kértek el” Jakubinyi érsek úrtól. A munkám vonatkozásában ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ami a Kultúra Pápai Tanácsánál – vagy egyszerűen fogalmazva a Szentszék kultuszminisztériumánál – Közép-Kelet-Európával és a német nyelvterülettel kapcsolatos, azt én követtem, azért én feleltem, én voltam a referense. Akár püspöki kar érkezett ebből a térségből, akár egy ország kultuszminisztere vagy művészek, érdeklődő csoportok, a velük való kapcsolat egésze az én dolgom volt, beleértve a teljes levelezést. Öt évig ezt végeztem, ami akkori főnököm, Paul Poupard bíboros kérésére újabb öt évvel hosszabbodott. Eközben, 2004-ben kineveztek irodavezetővé, ami tovább hosszabbította szentszéki szolgálatomat.

Tény, hogy ez nem lelkipásztori, hanem hivatalnoki állás. Heti 36 óra kötött munkaidővel, továbbá sok többletórával, ami az irodai szolgálaton kívüli kulturális eseményeken – kiállításmegnyitó, könyvbemutató, konferencia, protokollesemények – való részvételt jelenti. Konkrétan reggel 5.30-kor kelek, általában vacsorára érek haza, de éjfél előtt soha nem fekszem le. Aki az irodát nem szereti, azt mondja, Istenem, ezt hogy lehet kibírni? Ez nem egy olyan iroda, hivatal, amilyet általában elképzelünk, hogy valaki bent ül egy asztal mellett s üti a pecsétet az iratokra, állítja ki a számlát, mindig ugyanazt csinálja, és beleun. Nagyon sokszínű és változatos munka volt ez. Rengeteg levelezés is, de emellett nagyon sok beszélgetés és találkozás. Püspöki karok, nagykövetek, miniszterek, művészek, számos személyiség jön, vannak közös kezdeményezések, tervek, és nagyon érdekes, színes beszélgetések. Sokat köszönhetek Ravasi bíborosnak, aki igazi kultúrember, oly széles körű tudása van, hogy néha az illető ország képviselője is csodálkozik: ezt a grúz vagy macedón költőt honnan ismeri?!

A munkatársak között sok nemzet képviselője jelen van az olasztól az indiaiig, a mexikóitól az angliaiig, a franciától a spanyolig. Tőlük tanulhattam meg, hogy egy-egy kérdésnek számos vetülete van, olyan megközelítési módja is, ami számomra esetleg furcsa, vagy amire ösztönösen azt mondanám, hogy nincs igaza. Ez a tapasztalat gazdagított, megtanított arra, hogy nyissak a másik, mások felé. Fontos lecke volt: hallgasd meg a másikat, gondolkodj el azon, amit mond. Nagyon remélem, ezután is sikerül nyitottnak lennem, meghallgatni mindenkit. Egy íróasztal mögül nem tudok dönteni, kell hogy lássam az ember arcát, halljam, amit elmond, megismerjem a helyzetét. Lehet, hogy nem fogunk egyetérteni, de meghallgatom, találkozom vele. Világos, hogy az irodában is kell lennem majd, de szeretnék sokat mozogni, eljutni mielőbb sok, sőt valamennyi plébániára.

– A Collegium Germanicum et Hungaricumban töltött idő alatt Jakubinyi érsek úr generációját saját beszámolójuk szerint egy erős sokk, kultúrsokk érte…

– Én azt mondanám, hogy engem még nagyobb. Engem 1990-ben küldtek ki tanulmányaim folytatására, mindjárt a politikai változás után. Addig határon túl soha nem jártam, útlevelem se volt, magyar tévét se láttam Háromszéken. Felültünk a vonatra Gyulafehérváron, és leszálltunk Münchenben – oda mentünk ugyanis német nyelvkurzusra. Azt egy mai fiatalnak elmondani is nehéz, milyen volt! Itthon akkor az újságosbódéban csak a négyoldalas Előre újság volt, ott megláttam a Süddeutsche Zeitungot a maga hetvenvalahány oldalával, s mondták, ez napilap. Fel se tudtam fogni, hogyan lehet napilapot kiadni mindennap ennyi oldalon. Viccesnek tűnik, hogy ott a nyelvkurzuson megkérdeztük: mikor lehet fürödni? Mondták, amikor akarunk. Jó, de mikor van melegvíz? Mondták, hogy mindig van. Gyulafehérváron a szemináriumban szombaton befűtöttek a kazánba, akkor fürödtünk.

– Beszéljünk az életutadról, arról, ami a hivatalos adatokon kívül esik, és fontos, a fordulatokról, a lényeges pontokról.

– Felekezetileg vegyes családban születtem, ez meghatározza az ember életét: katolikus édesanya, református édesapa. Reformátusnak kereszteltek, de valójában hitetlen voltam. Én valóban meg voltam győződve, hogy Isten nincs, az mese, jól kitalálták a papok. Egy évet jártam kátéra és konfirmáltam, de ezzel ez a kérdés számomra le volt tudva. Amikor serdülőként jöttek a nyugtalanító kérdések, az élet nagy problémái, kerestem a válaszokat, és nem találtam őket!

Keresztapám, aki katolikus és tőszomszédunk volt, nagyon jó ezermester. A háromszéki papoknak ő volt a mindenese: bármit megjavított, megszerelt és gyakran vitt magával inasnak. Így ismertem meg Harai Pál atyát. Ő volt a legelső, aki nyitottan fogadott, kérdezgetett, mit tanulok irodalomból, történelemből, szóba állt velem. De más plébánosok részéről is hasonlót tapasztaltam. Igaziból a személyes papi életek, a hiteles tanúságtételek szólítottak meg. 16-17 éves voltam, eszem ágában nem volt katolikussá lenni, viszont úgy éreztem, hogy ezek az emberek nekem mondanak meghatározó, fontos dolgokat, olyasmiket, amikre az életben szükségem van, amikre lehet építeni. Később aztán megszületett a gondolat: szeretnék katolikus lenni. De ez tőlem indult. Egyszer nem sugallták, nem ösztönöztek. Pláne nem győzködtek vagy kényszerítettek!

1985. szeptember 8-án lettem katolikus. Akkor kezdtem a 12. osztályt. Fizikatanárnak készültem. Nem tudom pontosan megmondani, hány hónap katolikus lét után, valamikor késő tavasszal kezdett bennem az az érzés megfogalmazódni, hogy a jó Isten engem többre hív, azt várja, hogy én a teljes embert neveljem. Elmentem a főespereshez, elmondtam ezt neki. Nem felejtem el, azt mondta: a szándékomat komolyan veszi, de ezért sokat kell imádkozni. Egy hónapon át erre a szándékra mindennap próbáljak minél több időt szakítani, csak ezért imádkozni. Amikor a hónap eltelt, jelentkeztem: továbbra is pap szeretnék lenni. Erre azt mondta: támogatlak, de neki kell fogni tanulni.

Akkoriban sokszoros túljelentkezés volt a szemináriumi felvételin, elsőként jutottam be. Még meg se voltam bérmálva, mert pont a felvételi napján volt a bérmálkozás Kézdivásárhelyen. Hazamentem, Bálint Lajos érsek úr épp a kerületben bérmált, én Imecsfalván bérmálkoztam. A bérmanevem Pál, nem véletlenül. A keresztényeket nem üldöztem, mert nem is érdekeltek, de ahogy Pált is felnőttként szólította meg az Úr, engem is. Nagy Imre főesperes volt a bérmaapám. Az ő támogatása nélkül nem lennék pap. Hitt bennem, a neofitában, nem kis rizikót vállalva. Remélem, sikerül ugyanígy tennem: érezze azt a pap, de egy kis falu egyszerű hívője is, hogy hiszek benne és támogatom.

– Hogyan lettél Márton Áron boldoggáavatási ügyének a képviselője?

– P. Szőke János szalézi szerzetes volt Márton Áron püspök ügyének posztulátora – és még további talán tizenegy ügynek, ha nem tévedek. Ahogy egyre idősebb lett, Jakubinyi érsek úr jelezte, hogy át kellene venni az ügyet, de szabadkoztam, hogy lassítani fogom, mert csak szabadidőmben tudnék foglalkozni vele. Viszont amikor 2012 januárjában Szőke atya meghalt, én magam beláttam, ha nem vállalom, többet ártok az ügynek, mintha csak akkor dolgozom rajta, amikor időm van. Elvégeztem a posztulátorképző tanfolyamot, átvettem az ügyet. Attól fogva az életem nagyot változott. Áron püspök úrról annyit tudtam, hogy szent életű főpásztor volt. 12 éves voltam, amikor meghalt, nem találkoztam vele. Akkor kezdtem megismerni, amikor elkezdtem olvasni a peranyagot, a tanúvallomásokat róla, szentbeszédeit, írásait, körleveleit. Egyre inkább rácsodálkoztam, magával sodort. Kitűztem magamnak azt is, hogy mindenképpen valami konkrétat az ő példájából valósítsak meg minden évben. Választékosan, szépen fogalmazott Márton Áron, nem használt fölösleges szavakat. Én inkább olasz módra fogalmazok, hosszú körmondatokban: nekifogok, közben zárójelet nyitok, visszatérek, beszúrok még valamit, és csak akkor következik a pont. Egy évig gyakoroltam, hogy miután leírtam valamit, mintegy Áron püspök úrral újraolvastuk. Ennek hatására aztán elkezdtem kihúzni szavakat, félmondatokat, rájöttem, ide kell egy pont, új mondatot kell kezdeni. Nem tudom, mennyivel, de talán jobb lettem kissé a fogalmazásban.

Amikor kezdtem olvasni az írásait, meggyőződésemmé vált, hogy Áron püspök már szent. Erről még nincsen papírunk, de szent! Ha sokan hittel imádkozunk ezért és meg is érdemeljük, akkor lesz ez nyilvános tény.

Amikor pihenni vagy kikapcsolódni akartam, akkor Márton Áron ügyén dolgoztam. Ellentmondásnak tűnhet, pedig ez az igazság: különben nem születnek meg a zarándoklatok, az imakönyv, az Áron püspöknek szentelt menüpont az érsekség honlapján és még sok más dolog. A szabadidőmben, hétvégén, esti órákban tettem, irodai időben nem lehetett. És azt is megtanultam, hogy a legjobb ötleteket is meg kell osztani, munkatársakat kell keresni, csapatot formálni azok megvalósítására.

Ráadásul a zarándoklatokat pihenőszabadságom alatt vezettem. Volt, aki csipkelődött, hogy sok szabadidőm lehet, ha ennyire ráérek. De én valójában pénteken úgy mentem be az irodába, hogy vittem a tiszta inget, az irodából rohantam a reptérre, pénteken estére Doberdóba értem, szombaton és vasárnap vezettem a zarándoklatot, hétfőn hajnali 3-kor felkeltem, az első repülővel visszatértem Rómába, a reptérről egyenesen az irodába mentem, lemosdottam, magamra vettem a tiszta inget, és este fél 7-ig dolgoztam. Nem azért tettem, mert olyan sok időm volt, hanem mert valóban szeretem Áron püspök urat. Kifáradtam, de annál nagyobb öröm volt látni ötven zarándokot, aki boldogan, gazdagabban és Áron püspököt jobban ismerve-szeretve tér haza.

– Azt mondják, nem voltál itthon évekig, ezt te is mondod, hogy huszonvalahány évig másutt éltél. Ugyanakkor a zarándoklások és sok egyéb tevékenység során elég sokat láttál meg az itthoni létből, elég sokfelé megfordultál az egyházmegyében. Van egy kívülálló perspektívád, ez tény: te most hogy látod az egész egyházmegyét és mindazt, amit neked tenned kell, tenned lehet?

– Az egyházmegyétől igazából soha nem szakadtam el. Nem az voltam, aki elment Rómába, beült egy íróasztal mellé, és akkor „őmonsignoresága” a hivatalnokságban eléldegélt – én az egyházmegyével mindig tartottam a kapcsolatot, nyaranként is hazafelé igyekeztem, a pihenőszabadságom egy-egy Márton Áron-zarándoklat, a csíkszentdomokosi konferencia volt. Kétévente tömbkurzust tartottam a gyulafehérvári szemináriumban egyházjogból a két végzős évfolyamnak. Úgy érzem, jó volt kapcsolatom a központtal, az érsekséggel, de a lelkipásztorkodó papsággal is. Egyrészt láttam, az érsekség szempontjából mik a gondok, másrészt azt is, hogy mik a nehézségei annak, aki a pasztorációban van. Szeretném, hogy ez továbbra is megmaradjon: tudjuk együtt keresni a megoldásokat központilag is és a „legeldugottabb” szórványban is.

A másik fontos dolog, hogy a Szentszéknél tapasztaltam egy rendszert, egy struktúrát, hogyan épül fel, hogyan működik, és úgy érzem, ebből is tudok olyan többletet hazahozni, amivel itthon rá lehet egy kicsit erősíteni akár a kommunikáció, a kapcsolattartás terén, vagy jobban megszervezni dolgokat. Ezenkívül ott van a nyelvismeret, ott vannak a személyes kapcsolatok, barátságok. Ezeket is szeretném kamatoztatni az egyházmegye javára.

– Hogyan látszik Erdély, az erdélyi magyarság, az erdélyi katolikusok külföldről, nyugatról?

– Nehéz válaszolni, összetett a kérdés. Igazából a pápalátogatás is rávilágított erre. Én Rómából próbáltam megtenni, amit meg lehetett. Volt, többek között, egy nagyon ügyes sajtókonferencia, mintegy harmincan jöttek el, tényleg profi, jó újságírók, akik jó kérdéseket tettek fel, és bizony a legelső kérdésük az volt: ennek a pápalátogatásnak Magyarország miért örül? Elmondtam a friss statisztikai adatokkal illusztrálva, hogy a 100 ezer regisztrált zarándokból 98 százalék magyar – erre azt kérdezték, ilyen sokan átjönnek Magyarországról?! Ez is mutatja a feladatot, hogy beszélnünk kell magunkról.

– A nyugalmazott érsek, a nyugalmazott segédpüspök további támogatására miben számítasz?

– Jakubinyi érsek úr továbbra is az érseki palotában fog lakni. Nagy tudására szükség van. Nekem lelki megnyugvás, ha itt van, ha látom, hogy jól van. Tamás József püspök úr Csíkszeredában marad, rá is épp olyan szerető törődéssel igyekszem odafigyelni. Ha lesz majd segédpüspököm, utána is valószínű, hogy ott marad. Mindkettőjük tudására és tapasztalatára számítok a jövőben. Köszönöm nekik, hogy lehetőségeikhez mérten készek mindenben segítséget nyújtani.

Az interjú teljes hosszában ITT olvasható.

A Magyar Kurír, az Új Ember és a Misszió Tours zarándoklatot szervez Gyulafehérvárra Kovács Gergely püspökké szentelésére és érseki beiktatására. Tartson velünk, fejezzük ki jelenlétünkkel és imádságunkkal összetartozásunkat az erdélyi magyar katolikusokkal és új főpásztorukkal! Ünnepeljünk együtt az egyik legősibb és legszebb Kárpát-medencei székesegyházban!

Bővebb információ a zarándoklatról és jelentkezés ITT.

Forrás: Bodó Márta/Romkat.ro

Fotó: Fábián Róbert

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria