Eucharisztikus Világkongresszus – Tagle bíboros előadása a párbeszédről

A bíboros először tucatnál is több nyelven jó reggelt kívánt, majd megvilágította, mennyire hozzátartozik emberi mivoltunkhoz a kulturális meghatározottság. A legegyszerűbb adottságok is ezt bizonyítják: Kik a hőseink? – Ha testépítők vagy szépségkirálynők, akkor ez mit árul el rólunk? Vagy a templomban: Milyen messze van a szentélytől, az oltártól az első padsor? Ez mit árul el rólunk? Hogy büntetünk és jutalmazunk? Hogyan viszonyulunk az időhöz? És hogy a tekintélyhez, a másik emberhez? A hívő megkérdezheti azt is: mit árul el Jézusról az, hogy állandóan lakomákra jár, időt szakít az emberekre, kulturális elemekből, gesztusokból építi fel életét. Mit mond el mindez róla? Ha feleletet találunk ezekre a kérdésekre, észrevesszük, Jézus valóban újraszabja a kultúra régi köntösét.

A természeti csapások, háborúk, a menekültválság átalakítják mind a kiindulási, mind az érkezési országokat. Ezekben a percekben is nő a feszültség a saját identitás megőrzése és az elkerülhetetlen átalakulás között – emlékeztetett az előadó. – Senki sem hiheti, hogy kizárhatja magát az egész világot érintő történések alól. Aki azt hiszi, hogy a saját kultúrája megőrizhető önmagában, nem érti a valóságot: a kulturális valóságot, annak ezerféle viszonyát és kötődését. Ezért ma fontosabb a kulturális párbeszéd, mint valaha. Ehhez az IQ és az EQ, az érzelmi intelligencia mellett kell a CQ, a kulturális intelligencia kvóciense is: annak elfogadása, hogy a gesztusok, szavak, magatartásminták jelentése változik kultúráról kultúrára. Nem várhatom el, hogy a másik hozzám idomuljon. Arra van szükségünk, hogy ez mindenkiben tudatosuljon, s így tudjunk párbeszédet folytatni. Az egyházban is elengedhetetlen a CQ: olykor még egy plébánián belül is eltérő kulturális közegekkel kell számolnunk.

Tagle bíboros rámutatott: mindeközben az is kihívás, hogy felismerjük, mi összeegyeztethetetlen a keresztény állásponttal. De nem szabad azt sem hinnünk, hogy megélt vallásosságunk maga a keresztény hit – sokszor kulturális szokásokhoz, és nem a hithez ragaszkodunk.

Az egyházat a misszió okán foglalkoztatja a kulturális párbeszéd. El kell felejtenünk azt az álláspontot, hogy az egyházon kívül minden rossz, hiszen a különféle kultúrák jót is hordoznak. Az egyház ebben a sokféleségben kell hogy jelen legyen – ez nem egyszerű, különösen a virtualitás korában. A cybertérben szerveződő közösségek valósak vagy virtuálisak? Egy világban, ahol a látszat, az imázs a fontos, hogyan lehetünk jelen? Meg kell adnunk magunkat a Facebook logikájának, mindig amellett döntve, ami jobb fénytörésben mutat minket? Hogyan beszéljünk így Jézus eucharisztikus jelenlétéről? Hogyan mutassuk meg, adjuk át, hogy az reális, nem virtuális? – tette föl a kérdéseket a bíboros, majd leszögezte: mi a valós jelenlét képviselői vagyunk egy virtuális kultúra világában.

Az Eucharisztia egy olyan kultúra körvonalait rajzolja meg, amely alternatívát kínál kortársainknak. Ez több szinten megmutatkozik:

1. Individualizmus és közösség ellentéte

Az individualizáció, az ember egyénivé válása fontos és értékes. Ám ha túlhajtottá válik, veszélyeket rejt magában. Hány „do it yourself” könyv jelenik meg? Mennyire népszerű a selfie! Implicit módon az mondjuk ki: én megoldom az életemet magam, nincs rád szükségem. Ez kihat mindenre: a gazdaságban a verseny fontosabb, mint az együttműködés, megjelenik a nacionalizmus, az idegengyűlölet, emberek és csoportok stigmatizálása. Mindez az individualizmus borzalmas kultúrájának következménye. Mindenáron meg akarjuk védeni az egyént, ezért gyűlöljük a migránst, a menekültet, a szegényt. Végül azonban egyedül maradunk, már szomszédaink sem lesznek. Egyedül vagyunk, és semmi mással nem foglalkozunk, mint önmagunk megvédésével. Egy hívő ember csakis kritikával fordulhat egy ilyen kultúra felé.

Az Eucharisztia kultúrája más irányba mutat. Az ősi kifejezés szerint itt con-vocatio, egybehívás és con-vivium, együttélés, közös lakoma valósul meg. Jézus széttöri az individualizmus korlátait. Meghívja a szegényt és a gazdagot. Az Eucharisztia tulajdonképpen családi asztal – a családban is van olyan, aki fogja az ételt, és elvonul vele, magában eszi meg. De az ilyen ember nem vesz részt a lakomán, nem étkezik, csak eszik. A plébánia, az egyház mint eucharisztikus családi asztal kivezet az önközpontúságból, közösséggé tesz. A liturgiának ezt a karakterét erősíti Ferenc pápa nagycsütörtökkel kapcsolatos legújabb rendelkezése is. Az eucharisztikus ünneplésnek reprezentatívnak kell lennie, meg kell jelenítenie Isten népét, az egyház közösségét, azt, hogy a szentáldozásban a hívek nemcsak Krisztus testében részesülnek, hanem az egyház testének, egymás életének is részei lesznek.

Tagle bíboros beszámolt arról is, hogy múlt októberben a Caritas Internationalis küldöttségével felkereste a macedón határon fekvő görög Idomeni városka menekülttáborát. Túl az emberi nyomoron, az elutasítás drámája volt a legfájdalmasabb. A főpap itt találkozott a város alpolgármesterével, aki ételt osztott. Megkérdezte tőle, miért teszi ezt, már így is túl sokat dolgozik. A válasza ez volt: „Az őseim is menekültek voltak, nekem menekült DNS-em van. Akik itt vannak, mind az én vérem, az én testvéreim.”

2. A szemeteskosár, a selejtezés kultúrája

Korunkat a vásárlás, a felhalmozás jellemzi, ami egyenlőtlenséget és közönyösséget szül. Nem paradoxon, hogy minél többet halmozunk fel, annál többet dobunk ki? Hogy a kidobott szemét módjára selejtezzük le az embereket? Sokszor amikor segítünk, akkor is csak selejtezünk. A Yolanda tájfun után, a segélycsomagok átrakodásakor – idézte fel Tagle bíboros – menyasszonyi ruhát is talált. Ki dob ki ilyesmit? És kinek van erre szüksége? Mit gondolnak az emberek, amikor eldobják a házastársukat, a magzatukat, a barátaikat, a szegényeket, a menekülteket?

Az eucharisztikus kultúra megtanít arra, hogy mindent ajándéknak, ne pedig kidobható tárgynak tekintsünk. A nehezen tanuló diák érték vagy leselejtezhető tehertétel? A politikusnak az adóforintok ajándékok a köz javára, vagy a barátaik és pártjaik érdekében eltékozolható források? A püspök számára egy önállóan, alternatív módon gondolkodó pap érték, vagy valaki, akit le kell selejtezni? Hány pap szenved az elvetettség érzésétől! És a plébánosnak kik a hívei: ajándékok vagy eldobható terhek?

Hány elvetett, leselejtezett ember van a Bibliában! És ők megannyiszor mint Isten ajándékai térnek vissza övéikhez, mint azt Jákob fia, József története mutatja. Isten megtanítja nekünk gyöngéd és oltalmazó szeretetét, hogy így megnyíljon a szemünk, és lássunk.

Amikor misére készülünk, fontos-e, hogy a kenyér lisztje tisztességes forrásból érkezik-e, hogy a bor megtermelésekor megfizették-e a munkát, hogy az oltárra tett virág nem szolgák munkájából való-e? Megköszönjük-e mindazt, amit kapunk: a szállodai reggelit a konyhán dolgozóknak, az utazást a sofőröknek, az együttléteket a szervezőknek? Az Eucharisztikus Világkongresszusnak a köszönet és ajándék kultúráját kell megvalósítania.

A manilai érsek újra felidézte idomeni élményeit. Találkozott ott egy filippínó házaspárral. Ők menekültként telepedtek le Ausztráliában, onnan érkeztek egy európai körútra. Amikor látták a szörnyű menekülthelyzetet, megszakították útjukat, s gyermekükkel együtt elhagyták a turistacsoportot, hogy szolgáljanak. Ők valóban az eucharisztikus kultúra képviselői.

Előadása végén minden jelenlévőt ennek a kultúrának a felépítésére és kiterjesztésére kért és biztatott Tagle bíboros.

Fotó: 51st International Eucharistic Congress 2016/Facebook

Török Csaba/Magyar Kurír