Párbeszéd a liturgiáról: Fehér

A kezdődő önkéntes szobafogságból nézek ki az ablakon. A délutáni napsütés különleges világosságba öltözteti a világot, amit amúgy most olyan fenyegetőnek érzek. Micsoda kontraszt van az ébredő tavasz verőfénye, a szenvtelenül, vírusfüggetlenül rügyező és virágzó fák látványa, a napsugárban fürdő terasz és az engem nyomasztó sok sötét kérdés, aggodalom, bizonytalanság között. A látványtól mégis kénytelen vagyok kicsit elmosolyodni, örülni, reménykedni. Valami olyasmit érint meg legbelül, ami sohasem tud elsötétülni, amit nem érhet romlás.

Máté evangéliuma, amikor Jézus színeváltozását leírja, ezeket a szavakat használja: „Ott előttük elváltozott. Az arca ragyogott, mint a nap, a ruhái pedig olyan fehérek lettek, mint a fény.” (Mt 17,2) Jézus halandó embersége most tündöklően ragyog. Olyan fehérbe öltözik, „amilyenre földi kelmefestő nem tud fehéríteni” (Mk 9,3). Ez a fehér most mintha megelőlegezne valamit, amit megérteni nem lehet, és ami túlmutat a kopottas, küzdelmes hétköznapokon: Jézus isteni természetét. Ha kicsit kézzelfoghatóbban szeretnénk fogalmazni: az ő létében és a mi létünkben is van valami, ami lerombolhatatlan, örök, és véglegesen hozzátartozik az Atya országához. Jézust nemsokára megölik, és a tanítványok reménytelenül szétszélednek majd. Ezt a fehéret már csak húsvét hajnalán látjuk viszont a sírban ülő angyalok ruházatán (Mk 16,5; Mt 28,3; Jn 20,12).

Amikor a liturgikus szolgálattevő fehérbe öltözik – a húsvéti és a karácsonyi időszakban, az Úr ünnepein, Szűz Mária, az angyalok és a nem vértanú szentek ünnepein –, akkor az Atya örök országának ezt a tündöklő fényét idézi meg a templomban. Azét az országét, amely már itt és most felfénylik, láthatóvá lesz az Istennek szánt életekben, törékeny emberségünk önmagát felülmúló szeretetre és odaadásra való képességében, halhatatlan lelkünkben.

Ezt a fehér fényt látom most táncolni a kertben, a parketten, a teraszon, a cipőmön. Ez a fehér fény varázsol mégis, mindennek ellenére bizakodást a szobámba, a szívembe.

Fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 22-i számában jelent meg.