Felezővonalon

Kockázatos dolog napjainkban küldetéses művésznek lenni, s ha használnám e jelzőt, két alkotónk bizonyára tiltakozna, noha egyaránt úgy nyilatkoztak, legfrissebb, szeptember végén bemutatott filmjeikkel egyfajta korképet szeretnének adni az elgondolkodtatás szándékával. Gigor Attila és Hajdu Szabolcs nem beszélt mellé: mind a Kút, mind a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon fődíjat nyert Ernelláék Farkaséknál felkavaró látlelet a jelenkori Magyarországról.

A kettő közül a Kút az élesebb hangvételű, szaggatottabb alkotás: már a kezdőjelenet anekdotája jelzi, tarantinós szabadszájúságra számíthatunk az elkövetkezendő bő másfél órában. A vulgaritás azonban itt a jellemábrázolás eszköze: a kelet és nyugat közötti senkiföldjén árválkodó kútnál ragadt furgon utasai vakon sodródó figurák, akik képtelenek tisztába jönni saját szándékaikkal. Tökéletes karakterek egy rejtett evangéliumi történethez. Laci (Jankovics Péter) rezignáltan apa után kutat, ám szerelmet talál, Marcsi (Kurta Niké) a folytonos színlelésből próbál kitörni, István (Kovács Zsolt) életének utolsó szalmaszálába kapaszkodik kétségbeesetten, Dzsoni (László Zsolt) pedig arra ügyel, hogy az üzlet minden fennakadás ellenére zavartalanul menjen tovább. Az utóbbi a romeltakarítás közben elszavalja Jézus és a szamáriai asszony történetét, az igazi fabulát azonban Zoli, a mozgássérült kutasfiú (Tzafetás Roland) szolgáltatja, aki szelíd türelemmel meséli sztoriját két srácról és egy kutyáról. Ahogy az egy virtuóz filmnyelvi érzékkel magyarított gengszter-westernhez illik, bekövetkezik a tragikus hiba, és eljő a brutális leszámolás ideje, katarzist azonban csak az utolsó jelenet kínál: fájdalmas elválások helyett végre egy valódi találkozásnak vagyunk tanúi. Evangéliumi pillanat – annyi kín után.

Sokkal áttörtebben, s ezáltal földhözragadtabban fogalmaz Hajdu, amikor a saját maga írta színdarabból intim kamaradrámát forgat. Először is egészen odaadja magát nekünk, nézőknek: szereplőtársai önnön családja tagjai, díszlete a saját lakása, témája pedig a negyvenes házasok életközepi válsága. Az intimitás ilyen magas foka szinte már minket hoz zavarba: a megrendítően életszerű dialógusoknak vagyunk tanúi, az el nem spórolt fájdalmas szituációk túl közel jönnek hozzánk, úgy érezzük, mindez egyszerűen nem tartozik ránk. Szándékolatlanul bántó mondatok koppannak, tétova tekintetek pásztáznak, elharapott megjegyzések mérgeznek: a Skóciából a kertek alatt hazasompolygó família a húg családjánál húzza meg magát, ám a kényszerű együttlét csakhamar terhessé válik a felek számára. Az alkotók kimagasló tehetségének bizonyítéka, hogy a történet látszólagos banalitását megragadva kivételes gördülékenységgel, mesterkélt nagyjelenetek nélkül tudják ábrázolni a gyermeknevelés súlyos dilemmáit, a közép-európai folytonos „túlélés” technikáiba belefáradt lélektompaságot, az ifjúkori álmok csöndes átértékelését vagy a mindennapi robot fásultságát. Tiszta pillanat alig akad, ám mi, a felnőttek ekkor is elszalasztjuk az esélyt: mielőtt a gyerek még egy „miérttel” továbbkérdezne, leintjük, s miközben rögtönzött színielőadásával nyitogatná fantáziánkat, telefonunkkal babrálunk. A mitikus nagyapára várva pedig mindannyian újra színlelni kezdünk.

Rossz döntések, keserű megbánások és folytatódó folytathatatlanság – Gigor Attila és Hajdu Szabolcs filmje nem csupán első látásra, sokadik meggondolásra is kegyetlenül éles tükröt tart nézőjének. Rólunk mesél, életük felezővonalán tántorgó önáltatókról. Ráébredünk-e önmagunkra? Kegyelmi pillanat lenne.

Fotó: Port.hu

Paksa Balázs/Magyar Kurír

A cikk írásban az Új Ember 2016. október 16-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.