Ferenc-Mária klarissza szerzetesnővér: „Ő formálódik ki bennünk”

„Az Eucharisztia nekünk, akárcsak Szent Klára nővéreinek, mint jelenlét nagyon fontos – mondta Ferenc-Mária nővér. – (...) mi itt, a monostorban öten élünk, és rajtunk kívül egyetlen egy jelenlét van, az isteni. Szemlélődő rendként nem sürgünk-forgunk emberek között. Tehát nincsenek külső jelenléteink, kivéve amikor jönnek hozzánk, mert fogadunk csoportokat, egyéneket. De a monostoron belül nincs más jelenlét számunkra, csak egyetlenegy: az isteni. E felé az egyetlenegy jelenlét felé fordulunk mindnyájan. Ott vagyunk közösségben, és ott találkozunk – ebben az egyetlenben. Maga az Eucharisztia hozza létre a közösséget: az, hogy benne élünk, és hogy ő bennünk él. (...)

A szentségimádás természetszerűleg mindennapos: ennyi, ami a külső kerete. Ennél beljebb mindenki azt éli meg a szentségimádásban, amit enged, amit magához enged az eucharisztikus jelenlétben. (...) Számomra az egyik legfontosabb mozzanat az Úr nagyon konkrét jelenléte. Éppen a személyessége a jelenléte. (...) jelenléte tanító jelenlét. Nem kívülről tanít, hanem azzal, ahogy bennem él, és arra tanít, aki ő. Azzá válni tanít, aki ő: tökéletes jelenlétté. Amikor ott vagyok az Oltáriszentség előtt, nagyon intenzíven tapasztalható, hogyan hat Isten folyamatosan. Akkor is, amikor csend van bennem és körülöttem, s nem az érzelmek, nem az érzékelhetőség fogja fel őt.

(...) azt tanítja, hogy az ő jelenlétében én is jelenlétté válhassak. Ugyanolyan jelenvalóvá őbenne. Ez nyilván egy szerzetes számára nemcsak azt jelenti, hogy jelen van az Úr számára, hanem jelen van mindenki és minden számára.

(...) nem csak úgy vagyok, és fél füllel figyelek; ott is vagyok, meg nem is; elvagyok a gondolataimban, a magam istenkapcsolatában. Nem. Egyszerűen vagyok. (...) ami nagyon intenzív a szentségimádásban: a teremtés. Mindig úgy jövök ki a szentségimádásból, hogy teremtődtem, megint. Folyamatosan teremtődöm. Szent János evangéliumában, a prológusban olvasható: „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” (...) minden általa van, és nála nélkül semmi sincs, ami van, mert folyamatosan történik. (...) mindennap ugyanakkor kelek, mindennap ugyanazt csinálom, ugyanabban az időpontban – a kerete az, hogy ismétlődő. De aki benne él: ő nem monoton, ő nem ismétlődő. Tehát az Úrral való kapcsolat teszi mindig újjá ugyanazt. 

(...) az Eucharisztiában tértem meg. Nem voltam hívő ember, nem nevelkedtem keresztény családban. Egyszer elhívtak egy bérmálásra, és akkor léptem be életemben először templomba. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mi a bérmálás. Beléptem, és nagy erővel szólt már az orgona: ez volt az első belső tapasztalatom, mert nagyon a mélyemben hallottam az orgonaszót; akkor fedeztem fel, hogy van bennem valami mélység, amit nem ismerek, mert ott hallottam ezt a zenét. (...) Elkezdődik a szentmise. Semmit nem fogok belőle, de ott vagyok. Bérmálás: semmit nem értek. Folytatódik a szentmise, és amikor elérkezik oda, hogy „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, akkor egyszerűen feltárult előttem, hogy ki az Isten Báránya, ki az, aki elveszi a világ bűneit. Amikor arról beszélek, hogy belső bizonyosság meg ismeret, nekem ez volt az első istentapasztalatom. Nem az, hogy valamit tett az életemben, hanem feltárulkozott, hogy ki ő. A nagy megtérés később az volt, amikor az Úr hosszas hívására igent mondtam. Tíz évig ellenálltam. Amikor igent mondtam, elvezetett a Klarissza Remeteségbe.

Klarissza hivatásunk egyik lényege, hogy nincsenek külső tevékenységek, nincsenek külső szálak, nincs, amin még el lehet bolyongani, gondolkodni, (...) koncentráltan nincs más, csak Isten és én. A mi kapcsolatunk a lényeg. Akinek erre hivatása van, az erre teremtetett. (...)

Az Úrban próbálunk élni, ő formálódik ki bennünk. Olyan lesz a magatartásunk, olyan lesz az életmódunk, amiben ő nyilvánul meg. A türelem, a másikra való odafigyelés, a munkában való nem kapkodás, a rendezettség. Egyszerűen megjelenik Krisztus.

Egy ilyen közösségben nagyon fontos az, hogy egymás számára hogyan mutatjuk meg az Urat. Fel kell ismernünk a másikban is, és saját magunkból is őt kell adnunk. Egy szemlélődő közösség a kommunió által lesz nagyon intenzív. Nem úgy vagyunk szerzetesnővérek, hogy néha találkozunk, és akkor érdeklődünk egymás felől, hanem úgymond éjjel-nappal, és legtöbbször a csendet osztjuk meg egymással. Mert sokat vagyunk csendben. Látjuk egymást, jön velem szemben egy nővér, de nem szólunk egymáshoz. Mély tapasztalatom volt a szerzetesi életem elején, hogy intenzívebben éltem meg így a nővértársaimmal való egységet, mintha (...) beszélgettünk volna. Az sem véletlen, hogy közösségünknek az a szolgálata kifelé, hogy amit bent élünk, azt osszuk meg az emberekkel. Ha bejön valaki a fogadó oratóriumok egyikébe, akkor az esetek többségében azért jön, mert az istenkapcsolatát keresi, mélyíti vagy elveszítette. A nővér, aki fogadja, arról fog beszélni, amit saját maga is él. „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom.” Ha jön valaki, akkor nem valamiket adunk, (...) nem lelki morzsákat szeretnénk osztogatni, hanem amikor jön valaki, akkor Isten hívta ide és akar hozzá szólni. Egy nővér jelenléte csak arról szól ebben a fogadásban, hogy meghallja, az Úr mit szeretne ennek az embernek mondani. Vagyis az a csend, amit általában saját magában is megmunkál és megteremt, hogy meghallja az Urat, ugyanazt teszi a bejövő emberrel is. Ha jön valaki, akkor elhallgatok. A másik beszél, nálam nagy a csend. Figyelek, de nem gondolkodom, hanem befogadok. Találkozik a szívemben Isten és az, amit az ember elmondott, aki ő, és ebből fakad az, amit mondanom kell.”

A kérdésre, hogy mit jelent közösségük számára az eucharisztikus kongresszus, a klarissza szerzetesnővér így fogalmazott: „Ujjongást. Pont azért, mert vele élünk. (...) Amit mi beleteszünk, az, ahogy ezt a folyamatot kísérjük, s az nyilván nem lehet más, mint a mi odaadottságunk. (...) mi is készülünk arra, hogy a NEK külön kegyelmeire alkalmassá váljunk; befogadjuk azt, amit az Úr készíteni akar. (...) amikor az Úr előtt vagyunk, szívünk megnyitása egyben a lelkek megnyitása is. Készületünk az, hogy mi itt szépen csendben nyitogatjuk a szíveket meg a lelkeket erre. Az ember hihetetlenül megkapja önmagát az Úrtól. Szent Klára használta a tükörképet mint spirituális szimbólumot: »Ebben a tükörben nézd magadat mindennap, benne szemléld orcádat szüntelenül (…) és hasonulj át az istenség tökéletes hasonmásává, hogy te magad is megízlelhesd azt az elrejtett édességet, amelyet maga az Isten a világ kezdetétől tartogat az őt szeretők számára, s melynek ízét barátai már itt ízlelik.«

Nézz bele a tükörbe, nézd őt, és akkor meglátod magadat! Ha belenézünk az Eucharisztiába, akkor meglátjuk önmagunkat, megkapjuk önmagunkat.

Ezzel a Szent Klára-mondattal a NEK-ért szoktam imádkozni. Nem a szervezést, a cselekedeteket, hanem a lelkekben való történést hordozom” – mondta az interjúban Ferenc-Mária nővér, a Klarissza Remeteség apátnője.

A beszélgetés teljes szövege itt olvasható.

Forrás: MSZKI

Fotó: Mészáros Anett

Magyar Kurír