Ferenc pápa: Akkor is maradjunk Jézussal, amikor nem értjük őt!

Ferenc pápa – 2019. március 17., vasárnap | 19:57

Március 17-én az Angelus elimádkozása előtt a Szentatya a színeváltozás evangéliumi jelenetéről elmélkedett, utána pedig imádkozott az újzélandi merénylet áldozataiért és sérültjeiért.

Ferenc pápa beszédét teljes egészében közreadjuk, magyar fordításban.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A szent negyvennap második vasárnapján a liturgia a színeváltozás eseményét állítja szemünk elé, amikor Jézus lehetőséget ad tanítványainak, Péternek, Jakabnak és Jánosnak, hogy megízleljék a feltámadás dicsőségét: a menny pillanatnyi feltárulása a földön. Lukács evangélista (vö. Lk 9,28–36) a színében elváltozott Jézust a hegyen mutatja nekünk, amely a világosság helye, a három tanítványnak fenntartott egyedülálló tapasztalat lenyűgöző szimbóluma. A tanítványok felmennek a Mesterrel a hegyre, látják, amint imádságba merül, és egy bizonyos ponton „az arcszíne megváltozott” (Lk 9,29). Hozzá voltak szokva, hogy nap mint nap emberségének egyszerű megjelenésében lássák, ez az egész személyéből áradó új ragyogás viszont ámulattal tölti el őket. Jézus mellett pedig megjelenik Mózes és Illés, akik közeli „exodusáról” beszélgetnek vele, vagyis az ő halált és feltámadást hozó húsvétjáról. Ez a húsvét elővételezése. Ekkor Péter felkiált: „Mester, jó nekünk itt lenni” (Lk 9,33). Azt akarja, hogy ez a kegyelmi pillanat sose múljon el!

A színeváltozás Krisztus küldetésének nagyon konkrét pillanatában történik, annak bizalmas közlése után, hogy „szenvednie kell, meg kell, hogy öljék, de harmadnapon fel kell támadnia” (Lk 9,21). Jézus tudja, hogy ők nem fogadják el ezt a valóságot – a kereszt valóságát, Jézus halálának valóságát –, és ezért fel akarja készíteni őket, hogy el tudják viselni a szenvedés és a kereszthalál botrányát, hogy tudják: a mennyei Atya ezen az úton keresztül juttatja el Fiát a dicsőségbe, feltámasztva őt a halálból. És ez lesz tanítványok útja is: senki sem jut el az örök életre, hacsak nem követi Jézust, és nem hordja keresztjét ebben a földi életben. Valamennyiünknek megvan a maga keresztje. Az Úr megláttatja velünk ennek az útnak a végét, a feltámadást, azt a szépséget, amelyet elérünk, ha hordozzuk keresztünket.

Tehát Krisztus színeváltozása megmutatja nekünk a szenvedés keresztény távlatát. A szenvedés nem szadomazochizmus, hanem szükséges, mégis elmúló átmenet. Az úti cél, ahová meghívást kaptunk, ragyogó, mint a színeváltozott Krisztus arca: őbenne van az üdvösség, a boldogság, a világosság, Isten határtalan szeretete. Azáltal, hogy megmutatja dicsőségét, Jézus arról biztosít bennünket, hogy a kereszt, a megpróbáltatások, a nehézségek, melyekbe ütközünk, megszűnnek és legyőzetnek a feltámadásban. Ezért e negyvennap során menjünk fel mi is Jézussal a hegyre! De hogyan? Imádkozva. Imádkozva menjünk fel a hegyre: csöndesen imádkozva, szívünkkel imádkozva, állandóan az Urat kereső imával. Végezzünk néhány perces elmélyült imát, mindennap egy rövid időre, bensőnkben szegezzük tekintetünket az ő arcára, és engedjük, hogy elárasszon bennünket az ő fénye, és bevilágítsa életünket!

Lukács evangélista ugyanis hangsúlyozza, hogy akkor változott meg Jézus arcszíne, „miközben imádkozott” (Lk 9,29). Bizalmas beszélgetésbe merült az Atyával, amelyben ott zengett a törvény és a próféták is – Mózes és Illés –, és miközben Jézus egész önmagát átadta az Atya üdvözítő akaratának, a keresztet is beleértve, Isten dicsősége teljesen betöltötte, kifelé is látható módon. Így van ez, testvéreim: a Krisztusban és a Szentlélekben végzett ima átalakítja belülről az embert, és megvilágíthatja a többieket és a körülöttünk lévő világot. Hány emberrel találkoztunk már, akik világítottak, akiknek a szeméből világosság áradt, akiknek csillogott a szemük! Imádkoznak, és az ima ezt teszi velünk: világítókká tesz bennünket a Szentlélek világosságával.

Folytassuk örömmel negyvennapi utunkat! Adjunk teret az imának és Isten szavának, amelyet bőségesen ad nekünk a liturgia ezekben a napokban. Szűz Mária tanítsa meg nekünk, hogy Jézussal maradjunk akkor is, amikor nem értjük őt! Mert csak akkor látjuk meg dicsőségét, ha vele maradunk.

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

A fájdalomhoz, melyet az emberiséget folytonosan sújtó háborúk és összetűzések okoznak, ezekben a napokban hozzákapcsolódott az a fájdalom, amely az új-zélandi Christchurch két mecsetje ellen elkövetett borzasztó merénylet áldozatai miatt tölt el bennünket. Imádkozom a halottakért, a sebesültekért és a családtagokért. Lélekben közel vagyok muszlim testvéreinkhez és az egész ottani közösséghez. Ismételten arra hívok mindenkit, hogy imádkozva és a béke gesztusaival fogjunk össze, hogy legyőzzük a gyűlöletet és az erőszakot. Most imádkozzunk közösen, csendben, megölt muszlim testvéreinkért!

Szeretettel köszöntelek mindannyitokat, akik itt vagytok: Rómából és a világ sok tájáról érkezett hívek. Üdvözlöm a Lengyelországból jött zarándokokat, valamint a spanyolországi Valenciából, a brazíliai Cajazeirasból és az angolai Benguelából jött híveket. Milyen sok angolai van itt!

Üdvözlöm a Veronából, a Nápoly melletti Quartóból és a Perugia melletti Castel del Pianó-ból jött egyházközségi csoportokat, a corleonei diákokat, a Brembo in Dalmine-i ministránsokat és a padovai „Uno a Cento” társulatot.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

 

Kapcsolódó fotógaléria