Interjú Ferenc pápával az irgalmasság évéről és a gyengédség forradalmáról a Credere című lapban

– Szentatya, most, hogy elérkeztünk a jubileumi év küszöbéhez, elmagyarázná nekünk, mi volt a szívében, ami arra késztette, hogy épp az irgalmasság témáját emelje ki? Mit érez sürgetőnek ebből a szempontból a világ és az egyház mostani helyzetében?

– Az irgalmasság témája VI. Pál pápa óta válik egyre hangsúlyosabbá az egyház életében. II. János Pál pápa volt az, aki nagyon erősen aláhúzta jelentőségét a Dives in misericordia enciklikával, Szent Fausztina nővér szentté avatásával és az Isteni Irgalmasság ünnepének elrendelésével húsvét nyolcadában. Ezt a vonalat követve úgy éreztem, mintha az Úrnak az lenne a vágya, hogy megmutassa irgalmasságát az embereknek. Tehát nem nekem jutott eszembe, hanem egy viszonylag friss, egyébiránt mindig is létező hagyományt követek. Úgy láttam, kellene tenni valamit, és folytatni kellene ezt a hagyományt.

Az első Úrangyala imádságkor, amelyet pápaként végeztem, Isten irgalmasságáról beszéltem, és akkor említettem azt az irgalmasságról szóló könyvet is, amelyet Walter Kasper bíboros ajándékozott nekem a konklávé alatt. Pápaként mondott első homíliámban is, március 17-én, vasárnap, a Szent Anna-plébánián az irgalmasságról beszéltem. Ez nem stratégia volt, hanem belülről fakadt: a Szentlélek akar valamit. Nyilvánvaló, hogy a mai világnak szüksége van irgalomra, szüksége van együttérzésre, vagyis compassio-ra, ami együttszenvedést jelent. Hozzá vagyunk szokva a rossz hírekhez, a kegyetlenségekhez és a legnagyobb atrocitásokhoz, amelyek sértik Isten nevét és életét. A világ rászorul annak felismerésére, hogy Isten atya, hogy van irgalom, hogy nem a kegyetlenség a járható út, nem az elítélés a járható út, mert maga az egyház is időnként kemény vonalat követ, enged a kísértésnek, hogy kemény vonalat kövessen, annak a kísértésnek, hogy egyedül az erkölcsi parancsokat hangsúlyozza, de így mennyi ember kívül reked!

Az a kép jutott eszembe az egyházról, mintha ütközet utáni tábori kórház lenne: ez az igazság, milyen sok sérült és összetört ember van! A sebeket pedig ápolni kell, segíteni kell a gyógyulásban, nem pedig a koleszterinszintet kell méregetni. Azt hiszem, eljött az irgalmasság ideje. Mindannyian bűnösök vagyok, mindannyian hordunk lelki terheket. Úgy éreztem, hogy Jézus meg akarja nyitni szívének kapuját, hogy az Atya meg akarja mutatni irgalmasságát, mely egész bensőjét átjárja, és ezért küldi el nekünk a Lelket: hogy megmozgasson és megindítson minket. Ez a megbocsátás éve, a kiengesztelődés éve. Látjuk a fegyverkereskedelmet, az ölésre alkalmas fegyverek gyártását, ártatlanok lemészárlását a lehető legkegyetlenebb módokon, az emberek, a kiskorúak, a gyermekek kizsákmányolását: az emberiség elleni – hadd használjam ezt a szót – szentségtörés zajlik, igen, mert az ember szent, az élő Isten képmása. Az Atya pedig ebben a helyzetben azt mondja: „Álljatok le, és gyertek hozzám!” Ez az, amit én látok a világban.

– Ön azt mondta, hogy mint minden hívő, bűnösnek érzi magát, érzi, hogy rászorul Isten irgalmára. Papi és püspöki életében milyen jelentősége volt az isteni irgalomnak? Emlékszik esetleg egy különleges pillanatra, amikor világosan érezte az Úr irgalmas tekintetét életén?

– Bűnös vagyok, bűnösnek érzem magam, biztos vagyok abban, hogy az vagyok; bűnös vagyok, akire Isten irgalommal rátekintett. Megbocsátott ember vagyok – miként azt a foglyoknak mondtam Bolíviában. Megbocsátott ember vagyok, Isten irgalommal rám tekintett, és megbocsátott nekem. Még ma is követek el hibákat és bűnöket, és két-háromhetente gyónok. Ha pedig gyónok, az azért van, mert rászorulok arra, hogy érezzem: Isten még mindig irgalmas hozzám.

Emlékszem arra – ezt már sokszor elmondtam –, amikor az Úr irgalommal rám tekintett. Mindig az volt az érzésem, hogy különösen is törődik velem, de a legjelentősebb esemény 1953. szeptember 21-én történt, amikor tizenhét éves voltam. A tavasz és a diákok ünnepe volt Argentínában, és nekem a többi diákkal kellett volna lennem. Gyakorló katolikus voltam, jártam a vasárnapi misére, de semmi több… benne voltam az Actio Catholicában, de nem csináltam semmit, csak egy templomba járó katolikus voltam. A floresi vasútállomás felé vezető úton a mellett a plébániatemplom mellett haladtam el, amelyikbe jártam, és késztetést éreztem, hogy belépjek: beléptem, és megláttam, hogy az egyik oldalon közeledik egy pap, akit nem ismertem. Abban a pillanatban, nem tudom, mi történt velem, de szükségét éreztem, hogy meggyónjak, az első gyóntatószékben balra – nagyon sok ember járt oda imádkozni. Nem tudom, mi történt, de másképp, megváltozva jöttem ki. Azzal a bizonyossággal mentem haza, hogy az Úrnak kell szentelnem az életemet, és ez a pap szinte egy éven át kísért, segített engem. Corrientesből való pap volt, don Carlos Benito Duarte Ibarra, aki a floresi papi otthonban lakott. Leukémiás volt, és kórházba járt kezelésekre. A rákövetkező évben meghalt. A temetése után keservesen sírtam, teljesen elveszettnek éreztem magam, szinte az a félelem töltött el, hogy Isten elhagyott engem.

Ez volt az a momentum, amikor beleütköztem Isten irgalmába, és ez szorosan kapcsolódik püspöki jelmondatomhoz: szeptember 21 Szent Máté ünnepnapja. Beda Venerabilis pedig Máté megtéréséről beszélve azt mondja, hogy Jézus rátekintett Mátéra „miserando atque eligendo”. Olyan kifejezés ez, amelyet nem lehet lefordítani, mert olaszul az egyik ige nem gerundium, de spanyolul sem. A szó szerinti fordítás ez lenne: „irgalmazván és kiválasztván”, mintha kézműves munkáról lenne szó. „Irgalmat gyakorolt”: ez lenne a szöveg pontos fordítása. Amikor évekkel később, a latin zsolozsmát mondva felfedeztem ezt az olvasmányt, rádöbbentem, hogy az Úr kézműves módjára formált engem az ő irgalmával. Akárhányszor Rómába jöttem, mivel a via della Scrofán laktam, elmentem a franciák Szent Lajos-templomába, hogy imádkozzam Caravaggio festménye előtt, amelynek címe éppen Szent Máté meghívása.

– A Szentírás szerint a hely, ahol Isten irgalmassága lakozik, az Istennek a méhe, az anyai öle, amely olyannyira elérzékenyül, hogy megbocsátja a bűnt. Vajon az irgalmasság szentéve alkalmat adhat arra, hogy újra felfedezzük Isten „anyaságát”? Van az egyháznak egy „nőiesebb” oldala is, amelyet figyelembe kell venni?

– Igen, maga Isten jelenti ki, amikor Izajás könyvében azt mondja, hogy megfeledkezhet-e az anya gyermekéről, de még ha az anya meg is feledkezne… „én azonban sosem feledkezem meg rólad”. Itt látjuk Isten anyai voltát. Nem mindenki érti, amikor „Isten anyaságáról” beszélünk, ez nem „népszerű” nyelvezet – a szó jó értelmében –, hanem egy kicsit választékosnak tűnik, ezért szeretek inkább gyengédségről beszélni, egy anyukáéról. Isten gyengédsége, a gyengédség az ő apai belsejéből fakad. Isten apa és anya.

– Az irgalmasság – még mindig a Biblia nyelvezeténél maradva – egy „érzelemdúsabb” Istent ismertet meg velünk, szemben azzal, amilyet időnként elképzelünk. Egy olyan Isten felfedezése, aki elérzékenyül és gyengédség tölti el az ember iránt, meg tudja változtatni a testvéreinkkel szembeni magatartásunkat is?

– Ha felfedezzük őt, az segít, hogy toleránsabbak, türelmesebbek, gyengédebbek legyünk. 1994-ben, a szinóduson, egy csoportgyűlésen azt mondtam, hogy a gyengédség forradalmát kellene elindítani. Akkor egy szinódusi atya – jó ember, akit tisztelek és szeretek –, már nagyon idős atya azt mondta nekem, hogy nem helyes ez a szóhasználat, és ésszerű magyarázatokkal is alátámasztotta, hiszen intelligens ember volt, de én továbbra is azt mondom, hogy ma a gyengédség forradalmára van szükség, mert abból fakad az igazságosság és minden más. Ha egy vállalkozó felvesz egy alkalmazottat szeptembertől júliusig, azt mondom neki, nem jár el igazságosan, mert júliusban elküldi az illetőt a nyári szünidőre, hogy aztán majd újra felvegye, új szerződéssel a következő szeptembertől júliusig, csakhogy a munkavállalónak így nem lesz joga segélyhez, sem nyugdíjhoz, sem társadalombiztosításhoz. Nincs joga semmihez. A vállalkozó nem mutat gyengédséget, hanem tárgyként kezeli az alkalmazottat – mindezt csak azért mondtam, hogy lássunk egy példát, hol nincs gyengédség. Ha belegondolja magát annak az embernek a helyzetébe, és nem a saját zsebére gondol, hogy kicsit jobban megtömje, akkor változnak a dolgok. A gyengédség forradalma az, amit ma gondoznunk kell, mint az irgalmasság évének gyümölcsét: Isten gyengédségéről van szó mindnyájunk iránt. Mindnyájunknak azt kell mondani: „Szerencsétlen vagyok, de Isten annyira szeret engem; ezért nekem is ugyanígy kell szeretnem a többieket.”

– Híres XXIII. János pápának a „holdfénynél elmondott beszéde”, amikor este így köszöntötte a híveket: „Simogassátok meg gyermekeiteket!” Ez a kép a gyengédség egyházának ikonjává vált. Az irgalmasság témája hogyan tudja segíteni keresztény közösségeinket a megtérésben és a megújulásban?

– Amikor látom a betegeket, az időseket, ösztönösen megsimogatom őket… A simogatás olyan gesztus, olyan mozdulat, amelyet félre is lehet érteni, de ez az első mozdulat, amellyel az anya és az apa megérintik született gyermeküket, ez a gesztus azt fejezi ki: „szeretlek”, „jó, hogy vagy”, „azt akarom, hogy fejlődj”.

– Elárulna esetleg egy gesztust, amelyet szeretne tenni a szentév során, hogy Isten irgalmasságát tanúsítsa?

– Sok gesztus lesz, de minden hónap egy-egy péntekén más-más gesztust teszek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Credere

Magyar Kurír