Ferenc pápa az új bíborosokhoz: Csak könyörületes szívvel lehettek Krisztus tanúi!

Ferenc pápa magyarra fordított beszédét teljes egészében közreadjuk.

Az imént hallott evangéliumi elbeszélés (Mk 6,30–37a) középpontjában Jézus „együttérzése” áll (vö. Mk 6,34). Együttérzés, az evangélium kulcsszava; bele van vésve Krisztus szívébe, öröktől bele van vésve Isten szívébe.

Az evangéliumokban sokszor látjuk Jézust, amint megesik a szíve a szenvedő embereken. És minél többször olvassuk, minél többször szemléljük, annál jobban megértjük, hogy az Úr együttérzése nem egy alkalmi, futólagos magatartásforma, hanem állandó, sőt úgy tűnik, hogy ez az ő szívének a magatartása, melyben testet öltött Isten irgalmassága.

Márk például elbeszéli, hogy amikor Jézus elindult körbejárni Galileát prédikálva és ördögöket űzve, „odament hozzá egy leprás, aki térdre hullva könyörögött neki: »Ha akarod, meg tudsz tisztítani.« Megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és megérintette. Ezt mondta neki: »Akarom, tisztulj meg!«” (Mk 1,40–42). Ebben a mozdulatban és ezekben a szavakban benne van Jézusnak, az ember Megváltójának küldetése: Megváltó az együttérzésben. Ő megtestesíti Isten arra irányuló akaratát, hogy megtisztítsa a bűn leprájától beteg embert; ő „Isten kinyújtott keze”, mely megérinti beteg testünket, és végbeviszi ezt a művet, áthidalva az elszakítottság feneketlen mélységét.

Jézus megkeresi a kidobott embereket, akiknek már nincs semmi reményük. Mint azt a harmincnyolc éves, a Beteszdának nevezett medencénél fekvő, béna férfit, aki hasztalan vár arra, hogy valaki belesegítse a vízbe.

Ez az együttérzés nem az üdvtörténet egy bizonyos pontján bukkant fel, nem, mindig ott volt Istenben, az ő atyai szívébe vésve. Gondoljunk például Mózes meghívásának elbeszélésére, amikor Isten az égő csipkebokorból beszél hozzá, és azt mondja: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam […] panaszát; igen, ismerem szenvedését” (Kiv 3,7). Itt az Atya együttérzése!

Istennek népe iránti szeretetét teljesen átjárja az együttérzés, olyannyira, hogy ebben a szövetségi viszonyban az, ami isteni, az együttérző, míg az, ami emberi, az sajnos úgy tűnik, igencsak híján van az együttérzésnek, és távol áll tőle. Maga Isten mondja: „Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izrael!? […] Megesett a szívem; szánalomra indult bensőm. […] Mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és én nem haraggal jövök” (Oz 11,8–9).

Jézus tanítványai gyakran adják tanújelét annak, hogy nem együttérzők, mint ebben az esetben is, amikor azzal a problémával kell szembenézniük, hogy jól kellene lakatni a tömeget. Alapvetően azt mondják: „Oldják meg…” Ez nálunk, emberek körében általános hozzáállás, még akkor is, ha vallásos vagy egyenesen istentiszteletre rendelt személyek vagyunk. Mossuk kezeinket. Betöltött szerepünk nem elegendő ahhoz, hogy együttérzővé tegyen bennünket, amint azt a pap és a levita viselkedése is mutatja, akik meglátva az út szélén haldokló férfit átmennek a túloldalra (vö. Lk 10,31–32). Azt mondhatták magukban: „Nincs közöm hozzá.” Mindig van indok, valamilyen igazolás arra, hogy elfordítsuk fejünket. És amikor egy egyházi személy funkcionáriussá válik, ez a lehető legszomorúbb eredmény. Mindig vannak igazolások; néha kodifikáltak is, és „intézményi selejtezéshez” vezetnek, mint például a leprások esetében: „Természetesen kívül kell maradniuk, ez így jogos!” Így gondolkodtak, és így gondolkodunk. Ebből a nagyon, túlságosan is emberi hozzáállásból származnak a nem-együttérzés struktúrái is.

Ezen a ponton feltehetjük magunknak a kérdést: tudjuk-e, elsőként mi, hogy Isten együttérzésének tárgyai voltunk? Főképp hozzátok szólok, bíboros testvérek, és akik nemsokára bíborosok lesztek: eleven-e bennetek ez a tudatosság? Az, hogy mindig megelőzött és mindig kísért bennünket az ő irgalma? Ez a tudatosság volt Szűz Mária szeplőtelen szívének állandó állapota, aki dicsérte Istent mint „megmentőjét”, aki „letekintett szolgálójának kicsinységére” (Lk 1,48).

Nekem nagy hasznomra van, hogy tükörben láthatom magam Ezekiel könyvének tizenhatodik fejezetében: itt Istennek Jeruzsálemhez fűződő szerelmi történetéről van szó, a befejező részben pedig ez áll: „Megújítom veled a szövetséget, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, azért, hogy emlékezzél és szégyenkezzél, szégyenedben ne tudd kinyitni a szád, amikor majd megbocsátok mindent, amit tettél” (Ez 16,62–63). Vagy egy másik szövegben, Ozeás jövendölésében: „Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, és a szívére beszélek. […] Ott úgy válaszol majd, mint ifjúsága napjaiban, mint amikor kijött Egyiptom földjéről” (Oz 2,16–17). Feltehetjük magunknak a kérdést: érzem-e, hogy Istennek megesett a szíve rajtam? Eltölt-e az a bizonyosság, hogy a szerető szánalom fia vagyok?

Élő-e bennünk Istennek ez a velünk való együttérzésének a tudata? Nem választható dologról van szó, és azt mondanám, nem is „evangéliumi tanácsról”. Nem. Ez alapvető követelmény. Ha nem érzem magam Isten együttérzése tárgyának, nem értem meg az ő szeretetét. Ez nem olyan valóság, amely megmagyarázható lenne. Vagy érzem, vagy nem érzem. De ha nem érzem, hogyan tudom azt közölni, tanúsítani, továbbadni? Konkrétan: van-e bennem együttérzés azzal a testvérrel, azzal a püspökkel, azzal a pappal? Vagy mindig csak pusztítok ítélkező, közömbös, fejemet elfordító magatartásommal, csakhogy mossam kezeimet?

Ettől az eleven tudattól függ mindannyiunk számára az a képesség is, hogy szolgálatunkban megbízhatók lehessünk. Ez rátok is érvényes, bíboros testvérek! Az „együttérzés” szó épp abban a pillanatban született meg szívemben, amikor elkezdtem írni nektek a szeptember 1-ji levelet. Akkor biztos egy bíborosnak a készsége arra, hogy vérét ontsa – az öltözék piros színe ezt fejezi ki –, amikor ennek tudatába van belegyökerezve, abba tudniillik, hogy Isten megkönyörült rajta, és ha képes arra, hogy maga is könyörületre induljon mások iránt. Máskülönben nem lehetünk megbízhatók. Egyházi emberek sok tisztességtelen magatartása áll kapcsolatban a kapott könyörület érzésének hiányával, és azzal a szokással, hogy elfordítjuk tekintetünket, a közömbösség szokásával.

Kérjük ma Péter apostol közbenjárására a könyörületes szív kegyelmét, azt, hogy tanúja legyünk annak, aki szeretett és szeret bennünket, aki irgalommal letekintett ránk, aki kiválasztott, felszentelt és elküldött bennünket, hogy mindenkinek elvigyük az ő üdvözítő evangéliumát!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír