Ferenc pápa az új bíborosoknak: Aki a saját dicsőségét keresi, az letért Jézus útjáról!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Jézus és a tanítványok úton voltak. Az út az a környezet, ahol a Márk evangélista által leírt jelenet játszódik (vö. Mk 10,32–45). Ez az a környezet, ahol az Egyház élete folytonosan zajlik: az élet útja, a történelem útja, mely abban a mértékben üdvtörténet, amennyiben ezt az utat Krisztussal együtt járjuk, és ez az út az ő húsvéti misztériuma felé tart. Jeruzsálem mindig előttünk áll. A Kereszt és a Feltámadás a történelmünkhöz tartozik, meghatározza jelenünket, de mindig utunk célja is.

Ez az evangéliumi szakasz gyakran elhangzott az új bíborosok kinevezésére egybehívott konzisztóriumokon.

Nemcsak „háttér”, hanem „útjelzés” számunkra, akik ma úton vagyunk Jézussal, aki előttünk halad az úton. Ő az ereje és értelme életünknek és szolgálatunknak.

Tehát, kedves testvérek, ma nekünk kell hozzámérnünk magunkat ehhez az igéhez.

Márk hangsúlyozza, hogy útközben a tanítványok „meg voltak rémülve […] és féltek” (Mk 10,32). Miért? Mert tudták, mi vár rájuk Jeruzsálemben; megérezték, sőt, tudták, mert Jézus már többször nyíltan beszélt róla nekik. Az Úr ismeri az őt követő emberek lelkiállapotát, és nem marad közömbös irántuk. Jézus sosem hagyja el barátait; sosem hanyagolja el őket. Akkor sem,

amikor úgy tűnik, hogy a saját útját járja, azt mindig értünk teszi. És mindazt, amit tesz, értünk teszi, üdvösségünkért teszi.

A Tizenkettő konkrét esetében azért teszi, hogy felkészítse őket a próbatételre, hogy vele tudjanak lenni, most és főleg azután, hogy már nem lesz közöttük. Hogy mindig vele legyenek az úton.

Tudva, hogy a tanítványok szíve nyugtalan, Jézus félrevonja a Tizenkettőt, és „újra” beszél nekik arról, „ami történik majd vele” (Mk 10,32). Hallhattuk: ez a harmadik meghirdetése szenvedésének, halálának és feltámadásának.

Ez Isten Fiának az útja. Az Úr szolgájának az útja. Jézus olyannyira azonosul ezzel az úttal, hogy ő maga ez az út. „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Ez az út, és nem másik.

És ezen a ponton jön a „fordulat”, mely felkavarja a helyzetet, és lehetővé teszi Jézus számára, hogy feltárja Jakabnak és Jánosnak – de valójában valamennyi apostolnak és mindannyiunknak –, hogy milyen sors vár rá. Képzeljük el a jelenetet: Jézus, miután újból elmagyarázta, hogy minek kell történnie vele Jeruzsálemben, a Tizenkettőre néz, a tanítványok szemébe néz, mintha azt kérdezné: „Értitek?” Aztán folytatja az utat, a csoport élén. De ketten különválnak a csoportból, Jakab és János. Odamennek Jézushoz, és elmondják neki vágyukat: „Add meg nekünk, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsőségedben” (Mk 10,37). Ez egy másik út.

Nem Jézus útja, hanem egy másik. Ez azoknak az útja, akik talán észre sem véve önmaguk előléptetéséhez „használják” az Urat; akik – ahogy Szent Pál mondja – a saját érdekeiket keresik, nem pedig Krisztus érdekeit (vö. Fil 2,21).

Erről szól Szent Ágostonnak az a bámulatos beszéde a pásztorokról (46. számú beszéd), amelyet mindig jó újraolvasnunk a zsolozsma olvasmányos imaórájában.

Jézus, miután meghallgatta Jakabot és Jánost, nem háborodik fel, nem haragszik meg. Türelme valóban végtelen. Velünk is türelmes volt, most is türelmes, és türelmes is lesz. És így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Bizonyos értelemben mentegeti, ugyanakkor vádolja is őket: „Nem veszitek észre, hogy letértetek az útról.” Rögtön ezután a többi tíz apostolnak a Zebedeus-fiakkal szembeni felháborodott reakciója teszi nyilvánvalóvá, mennyire mindnyájukat megkísértette az, hogy letérjenek az útról.

Kedves testvérek, mindannyian szeretjük Jézust, mindannyian szeretnénk követni, de

mindig ébernek kell lennünk, hogy az ő útján maradjunk. Mert elképzelhető, hogy lábunkkal, a testünkkel együtt vagyunk vele, de a szívünk eltávolodik, és tévútra vezet bennünket.

Gondoljunk csak a papi élet sokféle romlottságára. Így például a bíborosi öltözék bíborpiros színe, mely a vérre utal, a világias gondolkodásmód számára egy eminens előkelőség színe lehet. Ha már csak az „Eminenza” megszólítást hallod meg, akkor nem leszel többé az emberek közelében élő pásztor. Ha az „Eminenzá”-t hallod, akkor letértél az útról!

Ebben az evangéliumi elbeszélésben mindig a Jézus és a tanítványok közötti szöges ellentét üt szíven bennünket. Jézus tud róla, ismeri és elviseli ezt az ellentétet. De az továbbra is fennáll: ő az úton jár, ők viszont letértek az útról. Két összeegyeztethetetlen helyzet.

Valójában csak az Úr tudja megmenteni az ő eltávolodó és az elveszés veszélyének kitett barátait, csak az ő Keresztje és Feltámadása.

Értük és mindenkiért megy fel Jeruzsálembe. Értük és mindenkiért töri meg testét és ontja ki vérét. Értük és mindenkiért támad fel a halálból, és a Lélek ajándékával megbocsát nekik és átalakítja őket. Végül az ő útján indítja el őket.

Szent Márk – Mátéhoz és Lukácshoz hasonlóan – azért vette bele ezt a történetet az evangéliumába, mert ez megmentő isteni szó, melyre minden idők Egyházának szüksége van. Jóllehet a Tizenkettő alaposan leszerepel benne, ez a szöveg mégis bekerült a kánonba, mert megmutatja az igazságot Jézusról és rólunk. Ez számunkra is üdvözítő ige.

Nekünk, a pápának és a bíborosoknak, mindig bele kell néznünk ennek az igazságot feltáró igének a tükrébe.

Éles kard ez, megvág bennünket, fájdalmat okoz, ugyanakkor gyógyít, felszabadít, megtérít bennünket. A megtérés épp ezt jelenti: a tévútról rátérünk Isten útjára.

Adja meg nekünk a Szentlélek ma és mindig ezt a kegyelmet!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír