Ferenc pápa Bolognában: Bűnbánó vagy képmutató bűnösök vagyunk?

Isten szavának első vasárnapját ünneplem veletek: Isten szava felmelegíti a szívet (vö. Lk 24,32), mert megérezteti velünk, hogy az Úr szeret és vigasztal minket. Szent Lukácsnak, az evangélistának a Máriája is segíthet megértenünk az „élő” szó anyai gyengédségét, mely ugyanakkor „éles” is, mint a mai evangéliumban: behatol a lélekbe (vö. Zsid 4,12), és napvilágra hozza a szív titkait és ellenmondásait. [A szentmisén a szentélynek megfelelő emelvényen helyezték el a város Szent Lukács-templomában található Mária-ábrázolást – a ford.]

Isten szava ma a két fiúról szóló példabeszéddel provokál minket. Ez a két fiú apjuk azon kérésére, hogy menjenek ki a szőlőjébe, kétféleképpen válaszol: az első nemmel, de aztán kimegy; a második igennel, de aztán nem megy ki. Van azonban egy nagy különbség az első, a lusta, és a második, a képmutató között. Próbáljuk elképzelni, mi ment végbe bennük. Az első szívében a nem kimondása után még ott hangzott az apa kérése, a másodikéban viszont – igenje ellenére – az apa hangja eltemetődött. Az apára való emlékezés felrázta az első fiút a lustaságból, míg a második, bár ismerte a jót, tettével meghazudtolta a szavát. Áthatolhatatlanná vált ugyanis Isten és a lelkiismeret hangja számára, és így minden aggály nélkül döntött a kettős élet mellett. Ezzel a példabeszéddel Jézus két utat állít elénk, mi pedig – tapasztalatból tudjuk – nem vagyunk készek mindig igent mondani szavainkkal és tetteinkkel, mert bűnösök vagyunk. De választhatunk, hogy úton lévő bűnösök leszünk, akik továbbra is hallgatják az Urat, és ha elesnek, akkor bűnbánatot tartanak, és felállnak, mint az első fiú; vagy pedig üldögélő bűnösök leszünk, akik mindig készek igazolni magukat és csak szavakkal, attól függően, hogy mit látnak jónak.

Kora néhány vallási vezetőjének mondta ezt a példabeszédet Jézus, akik a kettős életű fiúhoz hasonlítottak, míg az átlagemberek gyakran úgy viselkedtek, mint a másik fiú. Ezek a vezetők tudtak és megmagyaráztak mindent, formálisan kifogástalan módon, igazi vallási entellektüelekként. De nem volt bennük alázat az odahallgatásra, bátorság az önmagukkal való szembenézésre, erő a bűnbánatra. Jézus pedig roppant szigorú: azt mondja, hogy még a vámszedők is megelőzik őket Isten országában. Kemény feddés ez, mert a vámszedők romlott hazaárulók voltak. Mi volt hát a baj ezekkel a vallási vezetőkkel? Nem valamiben vétkeztek, hanem az Isten előtti élet- és gondolkodásmódjukban: szavakban és másokkal az emberi hagyományok rendíthetetlen őrzői voltak, képtelenek annak megértésére, hogy az Isten szerinti életet úton járva éljük, és ez alázatot igényel ahhoz, hogy megnyíljunk, megbánást tanúsítsunk és újrakezdjünk.

Mit mond ez nekünk? Hogy nem létezik íróasztalon, tudományosan megalkotott keresztény élet, ahol elég néhány előírást teljesíteni, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket: a keresztény élet a soha nem merev és Istennel mindig kapcsolatban álló tudat alázatos útja, amely képes bűnbánatot tartani, képes a maga szegénységében rábízni magát Istenre, és sosem gondolja, hogy elég lenne önmagának. Így lehet legyőzni annak az ősi, Jézus által a példabeszédben szóvá tett bajnak az átnézett és naprakész kiadásait: a képmutatást, a kettős életet, a legalizmushoz kapcsolódó klerikalizmust, az emberektől való távolságtartást. A kulcsszó a megbánás: a megbánás teszi lehetővé, hogy ne merevedjünk meg, hogy az Istennek mondott nemeket igenné változtassuk, és a bűnre mondott igeneket nemekké az Úr iránti szeretetből. Az Atya akaratát, aki mindennap finoman beszél lelkiismeretünkhöz, csak a megbánás és a folyamatos megtérés formájában teljesítjük. Végeredményben mindannyiunk előtt két út áll: bűnbánó bűnösök vagy képmutató bűnösök leszünk. Az, ami számít, nem a látszatot igazolni és fenntartani próbáló okfejtés, hanem az Úrral együtt haladó szív, amely harcol nap mint nap, megbánást tanúsít és visszatér az Úrhoz. Mert az Úr tisztaszívűeket és nem tisztának látszókat akar.

Látjuk hát, kedves testvéreim, hogy Isten szava mélyre ás, „megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12). De időszerű is: a példabeszéd a szülők és gyermekeik közötti nem mindig könnyű kapcsolatokra is ráirányítja figyelmünket. Ma, amikor nagyon gyorsan váltja egyik nemzedék a másikat, erősebb igény jelentkezik a múlttól való autonómiára, olykor lázadásig menően. De a bezárkózások és a hosszú szótlanságok után, melyek egyik vagy másik oldalról jelentkeznek, jó visszatérni a találkozáshoz, ha ma még konfliktusok fordulnak is elő, amelyek egy új egyensúly ösztönzőjévé válhatnak. Amint a családban, úgy az Egyházban és a társadalomban is: sose mondjunk le a találkozásról, a párbeszédről, új utak kereséséről az együtthaladáshoz.

Az Egyház útja kapcsán gyakran felmerül a kérdés: merre tartsunk, hogyan haladjunk előre? Szeretnék rátok hagyni, e nap zárásaként, három vonatkozási pontot, három „p”-t.

Az első Istennek a szava (parola), amely iránytű az alázatos előrehaladáshoz, hogy ne tévedjünk le Isten útjáról és ne essünk a világiasság kísértésébe.

A második a kenyér (pane), az Eucharisztia kenyere, mert minden az Eucharisztiával kezdődik. Az Eucharisztiában találkozhatunk az Egyházzal: nem a pletykákban és a híradásokban, hanem itt, Krisztus testében, amelyből bűnös és rászoruló emberek részesednek, akik viszont szeretve érzik magukat, és épp ezért arra vágynak, hogy ők is szeressenek. Innen indulunk el, és mindannyiszor itt találkozunk, ez a mi Egyház-létünk kezdete, amelyről nem mondhatunk le. „Fennhangon” hirdeti ezt az eucharisztikus kongresszus: az Egyház így gyűlik egybe, az Eucharisztia körül születik és él, a jelenlévő és élő Jézussal, akit imádnunk kell, be kell fogadnunk és tovább kell ajándékoznunk mindennap.

Végül a harmadik p: a szegények (poveri). Sajnos még manapság is sok ember nélkülözi az élethez szükséges dolgokat. De sokan vannak olyanok is, akik a szeretet koldusai, magányos emberek, Istent nélkülöző emberek. Mindnyájukban ott találjuk Jézust, mert Jézus a világban a szegénység, a semmivé válás útját járta, amint Szent Pál mondja a szentleckében: „rabszolgasorsot vállalva kiüresítette önmagát” (Fil 2,7). Az Eucharisztiától eljutunk a szegényekig, megyünk, hogy Jézussal találkozzunk. Ti is felhasználtátok ezt a feliratot, amelyet Lercaro bíboros szeretett látni az oltárra vésve: „Ha osztozunk az égi kenyérben, hogyan ne osztoznánk a földi kenyérben?” Jó, ha mindig emlékszünk erre! Isten szava, a kenyér, a szegények: kérjük a kegyelmet, hogy sose feledkezzünk el ezekről az alapételekről, amelyek táplálnak bennünket utunkon!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír