Ferenc pápa don Milani templománál: „Imádkozzatok, hogy példát vehessek erről a jó papról!”

Ferenc pápa – 2017. június 21., szerda | 15:42

A Szentatya június 20-án a Firenze közelében található Barbiana településre utazott, ahol Lorenzo Milani sírjánál imádkozott, majd felment a kis templomhoz, ahol a plébános 1954 és 1967 között a szegény fiatalokat tanította. Itt mondott beszédét teljes terjedelmében közöljük.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kedves testvéreim,

azért jöttem Barbianába, hogy tisztelegjek egy olyan pap emléke előtt, aki tanúságot tett arról, hogy amikor az ember önmagát ajándékozza Krisztusnak, akkor találkozik szükséget szenvedő testvéreivel, közéjük megy, hogy megvédje és segítse emberi méltóságukat, úgy ajándékozza oda önmagát, ahogyan Jézus tette, egészen a kereszthalálig.

1. Örülök, hogy találkozhatok azokkal, akik annak idején don Lorenzo Milani tanítványai voltak, néhányan Calenzanóban, a San Donato-népiskolában, mások pedig itt Barbianában. Ti tanúi vagytok annak, hogyan élte meg küldetését ez a pap azokon a helyszíneken, ahová az Egyház hívta; hogyan élt teljesen hűségesen az evangéliumhoz és éppen ezért teljesen hűségesen mindnyájatokhoz, akiket az Úr rábízott. Tanúi vagytok annak, milyen szenvedéllyel nevelt, mennyire szerette volna felébreszteni az emberekben azt, ami emberi, hogy megnyissa ezáltal őket az isteni felé.

Innen ered, hogy teljesen az iskolának szentelte az életét, és ezt a döntését itt, Barbianában még radikálisabb módon valósította meg. Az iskola Lorenzo atya számára nem különült el attól a küldetéstől, amelyet papként megélt, hanem a konkrét módja volt küldetése teljesítésének: szilárd alapja volt ez a küldetésének, amely által Istent dicsőítette. És amikor a püspök úgy döntött, Calenzanóból ide kell jönnie, a barbianai gyerekek közé, akkor azonnal megértette, hogy az Úr azért engedi meg ezt az elszakadást, mert új gyermekeket ad neki, akiket nevelnie és szeretnie kell.

Don Milani azt tanítja, hogy vissza kell adni a szegények szájába a szót, mert ha nem birtokolják a szavakat, híján lesznek a méltóságnak, és ezzel a szabadságnak és az igazságosságnak is. A szó az, amely képes megnyitni az utat számukra afelé, hogy a munkájukon keresztül a társadalom teljes jogú állampolgárai legyenek, és tudatos hittel teljesen az Egyházhoz tartozzanak. Ez ugyanúgy igaz korunkra is, amikor csakis a szó birtoklása teszi lehetővé, hogy a ránk zúduló sok, gyakran zűrzavaros üzenet közül válasszunk, és kifejezzük szívünk legmélyebb vágyait, formába öntsük az igazságosság utáni várakozást, amely oly sok testvérünkben él. A szó – mint a szabadság és a testvériesség eszköze – birtoklása is hozzátartozik ahhoz, amit elvárunk minden ember számára ezen a földön, hogy teljes értékű ember lehessen, ez a jog a kenyérhez, a lakáshoz, a munkához, a családhoz való jog mellett mindenkit megillet.

2. Itt van néhány olyan gyerek és fiatal, akik azokat a mai gyerekeket és fiatalokat képviselik számunkra, akiknek korunkban van szüksége arra, hogy kísérjük őket növekedésük útján. Tudom, hogy ti sok más emberhez hasonlóan ezen a világon a társadalom peremén éltek, és vannak, akik mellettetek állnak, nem hagynak magatokra, hogy megmutassák nektek a szabadulás lehetőségének útját és egy olyan jövőt, amely pozitív távlatok felé nyitja meg az életeteket. Szeretnék innen köszönetet mondani minden nevelőnek, aki az új generációk növekedését szolgálja, különösen azoknak, akik a nehéz helyzetben élők között munkálkodnak. Küldetésetek tele van akadályokkal, de örömmel is. És ami a legfontosabb, hogy küldetés. A szeretet küldetése, mert nem lehet tanítani anélkül, hogy szeretnénk és tudnánk, hogy amit ajándékozunk, azzal csak elismerünk egy őket megillető jogot, a tanuláshoz való jogot. Sok dolgot taníthatunk, de ami a lényeges, az a lelkiismereti szabadságra való nevelés, amely által az ember képes a valósághoz mérni magát, és úgy mozogni a valóságban, hogy a szeretet és az a vágy vezesse, hogy megbízzon másokban, magára vegye mások bajait, sérüléseit, óvakodjon mindennemű egoizmustól, hogy a közjót tudja szolgálni. Ezt írja (Don Milani – a szerk.) a Levél egy tanárnőnek című művében: „Megtanultam, hogy mások problémája ugyanolyan értékű, mint az enyém. Együtt kezelni a problémákat, az politika. Egyedül kezelni, az fösvénység.” Felhívás ez a felelősségre. Felhívás, amely nektek is szól, kedves fiatalok, de mindenekelőtt nekünk, felnőtteknek, akiket arra hív, hogy hiteles módon éljük meg lelkiismeretünk szabadságát, az igazat, a szépet és a jót keresve, és készen arra, hogy vállaljuk ennek következményeit. Kompromisszumok nélkül.

3. Végül, de nem utolsósorban hozzátok, papokhoz fordulok, szerettem volna, hogy itt legyetek velem Barbianában. Látok köztetek idős papokat, akik együtt voltatok don Milanival a szemináriumban vagy a közeli helyeken szolgáltatok; és fiatal papokat is, akik a firenzei és az olasz papság jövőjét képviselik. Néhányan közületek tanúi vagytok don Milani emberi és papi kalandjának, mások pedig az örökösei vagytok. Mindegyikteket arra szeretnélek emlékeztetni, hogy mindaz, amiről beszéltem eddig, don Milani papi mivoltában gyökerezik. Minden abból született meg, hogy ő pap volt. Ugyanakkor papi mivoltának van egy mélyebb gyökere: a hite. Egy mindent átfogó hit, amelyben tejesen átadja magát az Úrnak, és amely ebben a megtért fiatalemberben a papi szolgálatban éri el kiteljesedett formáját. Jól ismerjük lelkivezetője, Raffaele Bensi atya szavait, aki a múlt század közepén a nagyon életteli firenzei katolicizmus egyik legtekintélyesebb figurája volt a tiszteletre méltó Elia Dalla Costa bíboros gondoskodó vezetése alatt. Bensi atya ezt mondta róla: „Hozzám jött, lelke üdvösségét keresve. Attól az augusztusi naptól kezdve őszig szó szerint teletömte magát az evangéliummal és Krisztussal. Az a fiú azonnal az abszolút felé indult, nem ismert középutat. Üdvözülni és üdvözíteni akart, mindenáron. Átlátszó és kemény volt, mint egy gyémánt, azonnal meg kellett sebeznie magát és másokat” (Nazzareno Fabbretti: Interjú Mons. Raffaele Bensivel, Domenica del Corriere, 1971. június 27.). Az abszolút megélésének módja az volt, hogy pap lett. Édesanyja, Alice azt mondta róla: „A fiam az Abszolútot kereste. Megtalálta a vallásban és a papi hivatásban.” Enélkül az abszolút iránti szomjúság nélkül az ember lehet a szent dolgok jó hivatalnoka, de nem lehet pap, igazi pap, aki képes Krisztust szolgálni a testvéreiben. Kedves papok, Isten kegyelméből igyekezzünk a hit, egy tiszta, nem felhígított hit emberei lenni; igyekezzünk a szeretet emberei lenni, lelkipásztori szeretettel fordulni mindazok felé, akiket az Úr ránk bíz mint testvéreinket és gyermekeinket. Don Lorenzo arra is megtanít, hogy szeressük az Egyházat, ahogyan ő szerette, olyan tisztaságban és igazságban, amely feszültségeket teremthet, de törést nem okozhat, nem hagyják el miatta az Egyházat. Kedves paptársaim, szeressük az Egyházat és szerettessük meg másokkal, olyannak mutassuk meg, mint egy édesanyát, aki gondoskodik mindenkiről, különösen azokról, akik a leginkább szegények és gyengék a társadalomban, a személyes és a vallási életükben. Annak az Egyháznak, amelyet don Milani mutatott a világnak, ilyen anyai és gondoskodó arca van, mindenki segítségére siet, hogy találkozhasson Istennel, és így személyiségét teljes méltóságában kiteljesíthesse.

4. Mielőtt befejezem, nem hallgathatok arról, hogy az a gesztus, amit ma megtettem, válasz akar lenni arra a kérésre, amelyet don Milani többször elmondott a püspöknek, vagyis hogy ismerjék el és értsék meg az evangéliumhoz való hűségét, lelkipásztori működésének tisztességes voltát. Egyik levelében ezt írta a püspöknek: „Ha Ön ma nem tisztel meg engem bármilyen ünnepélyes gesztussal, az egész apostoli tevékenységem úgy tűnik majd, mint egy privát megnyilvánulás…” A kedves emlékű Silvano Piovanelli bíborostól kezdve a firenzei érsekeken át különböző alkalmakkor megadták már ezt az elismerést Lorenzo atyának. Ma Róma püspöke teszi ezt meg. Ez nem teszi semmissé azt a sok keserűséget, amely don Milani életét kísérte – nem arról van szó, hogy eltöröljük vagy megtagadjuk a történelmet, inkább arról, hogy megértjük, milyen emberi körülmények között zajlott –, hanem azt jelenti, hogy az Egyház elismeri: az ő élete példát mutat az evangélium, a szegények és maga az Egyház szolgálatára. Azt hiszem, azzal, hogy eljöttem Barbianába, imádkoztam don Lorenzo Milani sírja felett, olyan választ adtam, amelyet az édesanyja szeretett volna: „Mindenekelőtt arra vágyom, hogy megismerjék a papot, megtudják az igazságot, tiszteljék az Egyházat azért is, ami ő volt az Egyházban, és hogy az Egyház is megadja neki a tiszteletet (…), az az Egyház, amely miatt annyit szenvedett, de amelytől a papságot kapta. Ennek a hitnek az ereje számomra a fiam legmélyebb titka marad… Ha nem értik meg a maga valóságában azt a papot, aki Lorenzo atya volt, nehezen értik meg belőle az összes többi dolgot. Például a mély egyensúlyt keménység és szeretet között.” (Nazzareno Fabbretti: Három évvel a barbianai plébános halála után, találkozás az édesanyjával, Il Resto del Carlino, Bologna, 1970. július 8.) A „gyémánthoz hasonlóan átlátszó és kemény” pap ma is Isten fényét sugározza az Egyház útjára. Fogjátok meg a fáklyát és menjetek vele előre! Köszönöm.

[Üdvözlégy]

[Áldás]

Köszönöm! Imádkozzatok értem, ne feledkezzetek meg róla! Hogy én is példát vehessek erről a jó papról. Köszönöm, hogy eljöttetek. Isten áldjon benneteket. És ti, papok, mindannyian – mert a papságban nincs nyugdíjazás –, mindannyian bátran haladjatok előre! Köszönöm.

Lorenzo Milani (1923-1967) fiatal papként 1947 októberében népiskolát hozott létre, ahová elsősorban fiatal munkások jártak. Először Calenzanóban, majd egy kicsiny faluba, Barbianába helyezték. Ez az eldugott falu kicsinysége ellenére szimbolikus jelentőségű hely lett: megmutatta, milyen nagy dolgot tehetnek lehetetlennek tűnő körülmények között olyan emberek, akik szeretnek, és akik másokért dolgoznak.

Don Milanit Olaszországban jól ismerik: mint papot, mint nevelőt, mint a szegények jogaiért küzdő aktivistát. Levél egy tanárnőnek című írása alapmű sokak számára, akik neveléssel foglalkoznak, de olyanoknak is, akik a perifériákon tevékenykednek a társadalmi igazságosságért. Az ötvenes-hatvanas években a korabeli Egyházban sokan kommunistának bélyegezték szociális tevékenysége miatt, pedig ő keresztényként és papként döntött úgy, hogy az evangélium tanítását követve a szegények mellé áll.

Fotó: Famigliacristiana.it; Ansa.it

Magyar Kurír
(tzs)

Kapcsolódó fotógaléria