Ferenc pápa lelkigyakorlata: „Illés próféta, az Isten hegyére tartó zarándok”

Ferenc pápa – 2015. február 26., csütörtök | 17:01

Illés próféta életének újabb szakaszát elemezte Bruno Secondin karmelita atya Ferenc pápa és a Római Kúria mintegy 70 fős közössége előtt február 24-én, kedden délután és február 25-én, szerdán délelőtt. A Vatikáni Rádió tájékoztat.

Illés próféta ellentmondásos személyiség: néha mellét veri buzgósággal és szent haraggal, hogy megvédje az Isten és népe szövetségét, máskor pedig kimerülve, összetörve, félelemmel eltelve húzódik meg Hóreb hegyének barlangjában.

A Királyok első könyve 19. fejezetében Illés prófétát „halálos depresszióban” találjuk, amint „egynapi járásnyira a pusztába vonul, leül egy borókabokor alá, és a halálát kívánja”. „Ez a depresszió állapota – jegyezte meg Secondin atya –, ami sajnos nem ritka a papok életében sem. Sokan összeomlanak közülük, ezért is szükséges, hogy figyeljünk azokra a jelekre, melyek lelki problémákhoz vezetnek. Mindenekelőtt a félelem az első jel. Akkor jelentkezik például, amikor félünk a jövőtől, vagy amikor felelősséget kell vállalnunk valamiért. Aztán mindezt elkísérheti a magány, amikor úgy érezzük, hogy ki vagyunk zárva a többiek köreiből, amikor kiszárad az életünk, sikertelenségeinktől csalódottá válunk. Ez aztán menekülésre kényszerít, fizikai térben vagy lélekben, aztán jön a testi-lelki összeomlás, az önvád. Illés maga is mondja a pusztába menekülve, egyedül, a fa alatt gubbasztva: »Én sem vagyok különb atyáimnál.« Közös vonás a menekülés, melyet bizonyos gesztusok kényszeres ismétlése kísérhet, és ami egészen a halál kívánásáig vezethet. Ez megtörtént Illés prófétával is, aki a borókabokor alatt már a halálát kívánta e szavakkal: »Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!«”

A kármelita atya e nehézségek kivédésére a „munka, a pihenés, az imádság, a társadalmi kapcsolatok jól kiegyensúlyozott arányát” ajánlotta. Törekedni kell arra, hogy felismerjük lelkünk dinamikájának jeleit, a stressz jelzéseit, hogy időben rátaláljunk a megoldásra. Illés depressziója mélypontján elalszik, és ekkor jön Isten angyalának figyelmeztető és erősítő jele, mely útra küldi őt. Így lesz a félelemmel teli, menekülő emberből az Isten hegyére, a Hórebre vonuló zarándok. Nekünk is tudnunk kell nehézségeinkben felismerni Isten angyalának kezét! És ahogy Illés evett és erőre kapott, nekünk is erőt kell nyernünk az Eucharisztiából, hogy megjárhassuk az utunkat – figyelmeztetett a kármelita atya. Hozzátette: ezek után, benső szenvedésen, magányon és félelmen át érkezik meg Illés próféta a hegyre, az Istennel való találkozás helyére.

A kármelita Secondin atya február 25-én, szerdán délelőtt tartotta meg ötödik elmélkedését A könnyű csend hangja – Isten más és másutt van címmel. A mottó egyértelműen utal a híres Isten-találkozásra a Hóreb hegyén, amit a Királyok első könyve 19. fejezetében olvasunk. Az önmagát állító, az „én”-kijelentésekben tobzódó próféta, aki a „világ köldökének” képzeli saját magát, amikor élete kudarcba fullad, úgy gondolja, hogy az ő kudarca egyúttal az Isten kudarca. Megérkezik a hegyre, az éjszakát egy barlangban tölti, Isten engedi, hogy eljusson a mélypontra és mély katarzist éljen át. Isten egy kérdéssel emeli ki gondolataiból: „Mit csinálsz itt, Illés?” Ez a kérdés valójában Isten-kinyilatkoztatás. Istent nem rajtunk kívül, hanem magunkban kell megtalálnunk. Ez a kérdés arra kényszeríti a prófétát, hogy nézzen önmagába, adjon hangot benső nyugtalanságának. Ekkor, ebben a lelkiállapotban érzékeli a próféta a szélvihart, a földrengést és a tüzet. Istent nem találja egyikben sem. Ezek után másutt és másképp jelenik meg az Isten. Annak az enyhe szellőnek van hangja, van üzenete, a próféta ekkor födi be az arcát a köntösével, mert ott az Isten. Minden lelki megpróbáltatáson túl, hűségesen jelen van.

Hűsége egy újabb küldetés, hiszen azon a helyen, ahol Illés meghalni akart, ott kapja az új missziót, benne a jövőt. Az a titokzatos maradék, az a hétezer hűséges, akihez Illés küldetése szól – a lelkigyakorlatot vezető atya szavai szerint – valójában „Isten népe csendes hűségét jelenti”. Ők pedig a szegények, az egyszerűek és a kicsinyek. „Térjünk vissza az útjainkra, hajigáljunk ki otthon a szekrényeinkből minden haszontalanságot, tárjuk ki kezeinket, és öleljük meg azokat, akiket eddig nem tudtunk elviselni!” Végül egy buzdítással zárta a kármelita atya szerda délelőtti ötödik elmélkedését: „Térj vissza utaidra, menj, indulj el a perifériák felé, menj, és tarts ünnepet a barakkokban, menj és ebédelj azzal, akinek alig van mit ennie! Akkor megérted, hol vár rád a te Istened!”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: ANSA

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria