Ferenc pápa Medellínben: Jézus számára fontosabbak a rászoruló emberek a vallási szabályoknál!

Ferenc pápa – 2017. szeptember 10., vasárnap | 21:30

Szeptember 9-én a Medellínben bemutatott szentmisén a Szentatya a keresztény életről mint Jézus-stílusú tanítványságról elmélkedett. Hangsúlyozta, hogy a mai keresztényeknek is jézusi szabadsággal kell elhagyniuk a berögzült szokásokat, és bátran új, mai válaszokat kell kere


A Szentatya homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim!

A csütörtöki misén Bogotában Jézus első tanítványokhoz intézett meghívását hallhattuk, Lukács evangéliumának ez a része, mely azzal az elbeszéléssel kezdődik, a tizenkettő meghívásával fejeződik be. Mire emlékeztetnek az evangélisták a két történés között? Hogy a Jézus-követésnek ez az útja az első követőktől nagy erőfeszítést követelt a megtisztulásra. Néhány előírás, tiltás és parancs magabiztossá tette őket; meghatározott szertartások és gyakorlatok elvégzése felmentette őket egy nyugtalanságtól; attól a nyugtalanságtól, hogy feltegyék a kérdést önmaguknak: Mi az, ami teszik a mi Istenünknek? Jézus, az Úr megmutatja nekik: az engedelmeskedés azt jelenti, hogy ott mennek mögötte, és ez a mögötte járás leprásokhoz, bénákhoz, bűnösökhöz vezeti őket. Ezek a körülmények sokkal többet igényeltek egy receptnél vagy el megfogalmazott szabálynál. Megtanulták, hogy a Jézus mögött járás más fontossági sorrendet, más megfontolásokat hoz Isten szolgálatának vonatkozásában. Az Úr számára, és az első közösség számára is alapvető fontosságú volt, hogy akik tanítványainak nevezzük magunkat, ne ragaszkodjunk egy bizonyos stílushoz, bizonyos gyakorlatokhoz, amelyek inkább néhány korabeli farizeus létmódjához közelítenek minket, mint Jézus létmódjához. Jézus szabadsága szemben áll az akkori írástudók szabadsághiányával, akiket megbénított a törvény rigorista értelmezése és gyakorlata. Jézus nem marad meg egy látszólag „korrekt” törvényteljesítésnél; ő teljességre viszi a törvényt, és ezért abba az irányba akar minket állítani, a követésnek abba a stílusába akar bevezetni, amely lényegre törekvést, megújulást és elvegyülést foglal magában. Három olyan magatartás, amelyet ki kell alakítanunk tanítványi életünkben.

Az első a lényegre törekvés. Ez nem azt jelenti, hogy „szakítsunk mindennel”, hogy szakítsunk azzal, ami nincs ínyünkre, hiszen Jézus sem azért jött, hogy „eltörölje, hanem hogy beteljesítse a törvényt” (vö. Mt 5,17). A lényegre törekvés inkább mélyre hatolás, arra történő összpontosítás, ami számít, és aminek értéke van az élet szempontjából. Jézus azt tanítja, hogy az Istennel való kapcsolat nem lehet szabályokhoz és törvényekhez való hűvös ragaszkodás, de olyan külső tettek elvégzése sem, amelyek nem változtatják meg ténylegesen az életünket. A tanítványságunkat sem motiválhatja egyszerűen a szokás, az, hogy van keresztlevelünk, hanem annak az élő Istenről és az ő szeretetéről szerzett tapasztalatból kell kiindulnia. A tanítványság nem valami statikus dolog, hanem állandó haladás Krisztus felé; nem egyszerűen ragaszkodás egy tan magyarázatához, hanem az Úr baráti, élő és tevékeny jelenlétének megtapasztalása, egy állandó tanulás az ő szavának hallgatásán keresztül. És ez a szó – meg is hallgattuk – testvéreink konkrét szükségletei felé fordít minket: legyen az a mellettünk élők éhsége, mint a ma olvasott szövegben (vö. Lk 6,1–5), vagy a betegség, amelyről Lukács a folytatásban beszél.

A második szó a megújulás. Ahogyan Jézus „felrázta” a törvénytudókat, hogy lépjenek ki merevségükből, most az Egyházat is „felrázza” a Lélek, hogy hagyja el kényelmességeit és ragaszkodásait. Nem szabad félnünk a megújulástól. Az Egyház állandó megújulásban van, Ecclesia semper renovanda. Nem kénye-kedve szerint újul meg, hanem „szilárdan és rendületlenül megmaradva a hitben, és nem eltántorodva a reménytől, amelyet az evangélium adott át” (vö. Kol 1,23). A megújulás áldozathozatalt és bátorságot kíván, nem ahhoz, hogy kiválóbbnak vagy tisztábbnak érezzük magunkat, hanem hogy jobban válaszoljunk az Úr hívására. A szombat Ura, aki az összes parancsunk és előírásunk létértelme, arra hív, hogy mérlegeljük a szabályokat, amikor az ő követése forog kockán; amikor az ő nyílt sebei, az ő igazságosságra éhező és szomjazó kiáltása kérdőre vonnak minket, és új válaszokat követelnek tőlünk. Kolumbiában számtalan olyan helyzet van, amely a tanítványoktól Jézus életstílusát igénylik, különösképpen az erőszakmentességben, kiengesztelődésben és békében megmutatkozó szeretetet.

A harmadik szó az elvegyülés [az emberek között]. Még ha valaki szemében ez bepiszkolódást, beszennyeződést jelent is. Ahogyan Dávid és az övéi bementek a templomba, mert éhesek voltak, és Jézus tanítványai bementek a búzatáblába és eszegették a kalászokat, úgy ma nekünk is azt a feladatunk, hogy merészen növekedjünk, evangéliumi bátorsággal, mely annak tudásából fakad, hogy sokan vannak, akik éheznek, akik éheznek Istenre – milyen sokan éheznek Istenre! –, akik éheznek méltóságra, mert megfosztották őket tőle. És azt kérdezem magamtól, vajon az Istenre való éhezés sok emberben nem azért alakult-e ki, mert úgy bántunk az emberekkel, hogy megfosztottuk őket tőle. Keresztényként az a feladatunk, hogy segítsük őket jóllakni Istennel, ne akadályozzuk és ne tiltsuk meg a találkozásukat. Testvéreim, az Egyház nem vámhatóság; ajtóinak nyitva kell állniuk, mert Istenének a szíve nemcsak nyitva van, hanem a szeretet át is szúrta azt, ami fájdalmat okozott neki. Nem lehetünk olyan keresztények, akik állandóan feltartják az „Áthaladni tilos” táblát, és azt sem gondolhatjuk, hogy ez a területrész az én tulajdonom, nem keríthetek hatalmamba valamit, ami egyáltalán nem az enyém. Az Egyház nem a miénk, testvéreim, hanem Istené, ő a templomnak és az aratásnak a gazdája; mindenkinek van hely, mindenki meghívást kapott, hogy itt és közöttünk táplálékra leljen. Mindenki! És ő, aki lakodalmat rendezett az ő Fiának, megparancsolja, hogy mindenkit hívjanak: egészségeseket és betegeket, jókat és rosszakat, mindenkit. Mi egyszerű „szolgák” vagyunk (vö. Kol 1,23), és nem lehetünk olyanok, akik akadályozzák ezt a találkozást. Ellenkezőleg, Jézust azt kéri tőlünk, amit egykor a tanítványaitól: „Ti magatok adjatok nekik enni” (Mt 14,16); ez a mi szolgálatunk. Enni Isten kenyerét, enni Isten szeretetét, enni a kenyeret, amely segít a túlélésben. Jól megértette ezt Claver Péter, akit ma ünneplünk a liturgiában, és akiről megemlékezem holnap Cartagenában. „A feketék rabszolgája örökre” – ez volt életének jelmondata, mert megértette, Jézus tanítványaként, hogy nem maradhat közömbös azok szenvedésével szemben, akik abban a korban a legelhagyatottabbak és a legtöbbet gyalázottak voltak, és hogy segítenie kell valamiképpen, hogy enyhítsen a helyzetükön.

Testvéreim! Az Egyháznak Kolumbiában az a feladata, hogy nagyobb merészséggel vágjon bele misszionárius tanítványok felkészítésébe, ahogyan azt mi, püspökök megfogalmaztuk Aparecidában. Tanítványok, akik képesek látni, ítélni és cselekedni, ahogyan az itt, ezen a latin-amerikai földön született dokumentum javasolta (vö. Medellín, 1968). Misszionárius tanítványok, akik képesek látni örökölt rövidlátás nélkül; akik Jézus szemével és szívével vizsgálják és aszerint ítélik meg a valóságot. És akik kockáztatnak, akik cselekszenek, akik vállalkoznak.

Azért jöttem el egészen idáig, hogy megerősítselek titeket a hitben és az evangélium reményében: maradjatok szilárdak és szabadok Krisztusban, szilárdak és szabadok Krisztusban, mert minden szilárdság Krisztusban szabadságot ad, és így visszatükrözzétek őt mindabban, amit tesztek! Minden erőtökkel vállaljátok fel Jézus követését, ismerjétek meg őt, engedjétek, hogy ő hívjon és tanítson titeket, keressétek őt az imában, engedjétek, hogy ő is keressen titeket az imában, hirdessétek őt a lehető legnagyobb örömmel!
Kérjük édesanyánkat, a candelariai Szűz Máriát, hogy kísérjen minket tanítványi utunkon, hogy életünket Krisztusba helyezve mindig misszionáriusok legyünk, akik az evangélium fényét és örömét elviszik minden néphez!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria