Ferenc pápa a római papságnak: Soha ne szigetelődjetek el!

Ferenc pápa gyengélkedett, így nem tudott részt venni a hagyománynak megfelelően a nagyböjt elején megtartott találkozón. A Szentatya arra buzdította a római egyházmegye papjait, hogy legyenek a remény emberei, akik felismerték életükben a keserűségeket, és átalakították azokat. Elmélkedésében ezeket a keserűségeket elemezte, amelyek „körmönfont ellenségként” szivároghatnak be egy pap életébe. A következő három csoportra osztotta ezeket: az első a hitre vonatkozó problémák, a második a püspökkel való kapcsolat, végül a harmadik a papok egymás közötti kapcsolata.

A pápa hangsúlyozta, hogy gondolatai egyrészt azokból a beszélgetésekből fakadnak, amelyeket néhány olasz szeminaristával és pappal folytatott, viszont azt is megállapította, hogy a papok nagy része elégedett életével, és ezeket a keserűségeket természetesnek, az élet részének tartja. Nem arra kaptak meghívást, hogy mindenhatók legyenek, hanem arra, hogy bűnbocsánatot nyert bűnösként teljesítsék hivatásukat – emlékeztette paptestvéreit Ferenc pápa.

A hithez fűződő problémák gyökere a csalódás. A reményt valószínűleg összetévesztették az elvárással, mert a keresztény remény soha nem csal meg, mivel annak a tudata, hogy mindennek húsvét fényében van értelme. Ennek táplálásához intenzív imaéletre van szükség. Az Istennel való kapcsolat is keserűség okává válhat. Előfordul, hogy nem merünk tiltakozni imánkban, mint ahogy ezt gyakran teszi a zsoltáros. Ne csak magunkért tiltakozzunk, hanem híveink keserűségei miatt is. Nem Isten ellen tiltakozunk, hanem feltárjuk előtte a problémákat, mivel bízunk benne – fogalmazott a pápa.

A remény mély jelentését akkor értjük meg, ha megkülönböztetjük az elvárástól, ami azt jelenti, hogy bizonyosságokat keresünk, és saját magunkat tesszük meg vonatkozási pontnak. A remény azonban abból fakad, hogy elhatározzuk, már nem magunkban bízunk, hanem Istenre bízzuk magunkat. Ez egy szövetségen alapul. Az a teljes élet, amelyet Isten a felszentelés napján ígért meg, akkor valósul meg, ha a húsvétot éljük meg, nem pedig akkor, ha a dolgok úgy történnek, ahogy mi akarjuk. Be kell fogadnunk tehát ezt a fajta keserűséget, mert Istenhez vezethet, és így a keserűség átváltozhat édességgé és a világi édességek keserűséggé. Ezt Assisi Szent Ferenc is megtapasztalta, amint erről végrendeletében írt.

Mindnyájan hibázunk, kis és nagy dolgokban egyaránt, ugyanakkor valóban sok keserűséget okoznak a papok életében a főpásztorok mulasztásai – mutatott rá a pápa. Létezik egyfajta „soft” tekintélyelvű túlkapás a püspök részéről, amikor valakit azok közé sorol, akik ellene működnek, és a kezdeményezésekhez való csatlakozás válik a „szeretetközösség mércéjévé”, vagyis a lényeget felcserélik a „kezdeményezések kultuszával”.

A helyes irány felvázolásához Ferenc pápa idézte Szent Benedeket, aki Regulájában azt kéri, hogy az apát az egész közösséggel tárgyalja meg a fontos kérdéseket, de a végső döntés rá vár, amit körültekintéssel és méltányosan kell meghoznia.

A híveknek azonban joguk és olykor kötelességük, hogy kinyilvánítsák a főpásztornak gondolataikat az Egyház javát illetően, mint ahogy ezt a kánonjogi kódex is előírja.

A papok közötti kapcsolatokat elhidegítették és gyanakvóvá tették az utóbbi idők pénzügyi és szexuális botrányai. A gonosz a botrányokkal szemben egyfajta „donatista” szemléletre akar ösztönözni, vagyis csak a feddhetetlen személyek tartozhatnak az Egyházhoz, akik tévednek, azokat el kell távolítani.

Krisztus Jegyese továbbra is az a mező, amelyen az Ő második eljöveteléig a búza és a konkoly együtt nő. Aki nem tette magáévá a valóságnak ezt az evangéliumi nézetét, az kimondhatatlan és felesleges keserűségeknek teszi ki magát.

Úgy tűnik, minél több a közösségi program, annál kevesebb a szeretetközösség. Szükség van a magányra, amikor imádkozunk, mert magány nélkül nincs ingyenes szeretet. Komoly megpróbáltatást jelent azonban, ha a pap lelke elszigetelődik, miközben az emberek között teljesíti hivatását. Ilyenkor a „kegyelem világa” egyre inkább elidegenül, és a szentek a gyermekek „képzeletbeli világa barátainak” tűnnek. Így a kegyelemtől való eltávolodás a racionalizmus uralmához vagy érzelgősséghez vezet, nem pedig a „megváltott testhez”.

Minél erősebbnek érezzük magunkat, annál inkább bezárjuk szívünket Isten népe történetének folyamatossága előtt. Amikor megérkezünk egy plébániára, gyakran úgy érezzük, hogy mindent le kell söpörnünk az asztalról, amit elődünk csinált, hogy megmutassuk, mennyivel különbek vagyunk. Nulláról indulunk, mert

nem érezzük az ízét annak, hogy az üdvösség közösségi útvonalának részesei vagyunk.

Veszélyt jelent a másoktól való elszigeteltség, amikor saját problémáinkat egyedieknek és leküzdhetetleneknek tekintjük. A pápa utalt Georges Bernanos francia író szavaira, miszerint „elixír az ördögnek”, ha magunkba zárkózunk egyfajta magasabbrendűségben. Az ördög ugyanis nem akarja, hogy a problémával küzdő személy megossza másokkal gondolatait. Ilyenkor a pap keressen egy lelkiatyát, egy bölcs és tapasztalt idős személyt, aki el tudja kísérni tanácsaival, de soha ne szigetelődjön el. Az elszigeteltségből egység nélküli közösség; versengés, és nem együttműködés; az elismerések iránti vágy, nem pedig a másokkal megosztott életszentség öröme fakad.

Végül Ferenc pápa megjegyzi, hogy Isten népe „jobban ismer bennünket, mint bárki más”. Ismerik a papok keserűségeit, és imádkoznak értük az Úrhoz. „Kérjük az Urat, hogy keserűségeinket változtassa át édes vízzé népe számára. Kérjük az Urat, hogy adja meg a képességet, hogy felismerhessük, mik a keserűségeink, és így hagyjuk, hogy átalakítson bennünket, és olyan kiengesztelődött emberek legyünk, akik kiengesztelnek; megbékültek, akik békítenek; tele reménnyel, akik reményt sugároznak. Isten népe azt várja tőlünk, hogy legyünk olyan lelkivezetők, akik képesek megmutatni az édes víz forrásait a sivatag közepén” – zárult Ferenc pápa beszéde.

Forrás: Vatikáni Rádió; Vatican.va

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír