Ég és föld – Az éjféli égbolt című filmről

Kultúra – 2021. január 17., vasárnap | 14:07

George Clooney azon színészek közé tartozik, akik szívesen próbálják ki magukat rendezőként is. Egy felívelő színészi karrier persze még nem garantálja, hogy valaki a kamera másik oldalán is meg fogja állni a helyét...

Ám Clooney rendezéseinek listáját átböngészve megállapíthatjuk, hogy sikerült ellesnie ezt-azt azoktól a nagy nevektől – mint a Cohen testvérek, Steven Soderbergh vagy éppen Terrence Malick –, akikkel együtt dolgozott. Clooney szereplőként többféle műfajban is megállta a helyét, nem véletlen, hogy rendezőként sem csak egy stílus mellett kötelezte el magát. Készített krimit (Egy veszedelmes elme vallomásai, 2002), sportfilmet (Bőrfejek, 2008) és háborús kalandfilmet is (Műkincsvadászok, 2014). A Jó estét, jó szerencsét! (2006) a média felelősségéről szólt, míg A hatalom árnyékában (2011) egy politikai játszmát mutatott be. A Suburbicon (2017) szinte besorolhatatlan, talán groteszk szatíraként határozhatnánk meg, ám ha belegondolunk, Clooney minden filmje egyedi, az adott műfajt mindig sajátos módon értelmezte újra. Sci-fit eddig még nem rendezett, ezért is várták a nézők kíváncsian – a mai ínséges időkben egyenesen epekedve – Az éjféli égbolt (The midnight sky) című filmjét, melyet a Netflix mutatott be.

2046. Egy északi-sarki kutatóbázist evakuálnak, a Földet ugyanis éppen valamilyen ismeretlen katasztrófa sújtja. Az idős és beteg Augustine (George Clooney) azonban úgy dönt, nem megy sehova. Nem sokáig marad egyedül, egyik nap ugyanis rátalál egy nyolc év körüli kislányra (Caoilinn Springall). A gyerek nem sokat beszél, azt azonban elárulja, hogy Irisnek hívják. Eközben az Aether nevű űrhajó a Föld felé közeledik. Az öttagú legénység egy sikeres küldetésen van túl, a Jupiter egyik holdján, a K-23-on ugyanis emberi életre alkalmas körülményeket találtak. A gond csupán annyi, hogy hetek óta nem tudnak kapcsolatot létesíteni a földi irányítással.

A film Lily Brooks-Dalton Good morning, midnight című regényéből készült. A cím megváltoztatása ez esetben azt is jelenti, hogy az alkotók nem mindenben ragaszkodtak az írott mű dramaturgiájához. A könyv elsősorban visszafogottságával, érzékeny ábrázolásmódjával vívhatja ki az elismerésünket. Középpontjában a magányosság áll, az elvesztett, soha újjá nem teremthető emberi kapcsolatok fontosságára irányítva a figyelmünket. A szakmájában sikeres, zseniális Augustine „mindig is a mennyek felé nyújtogatta a nyakát, fejét elfordította a Föld számtalan látnivalójától”. Bár született egy lánya, „csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket”. A bázison azonban, talán éppen a kislány hatására, lassan megváltozik benne valami. A gyerekkel együtt átköltözik a Hazen-tóhoz, ahol a tavasz – bár csak egy rövid időre – úrrá lesz a rideg tájon. A sarkköri viszonyok miatt a Nap éjjel is fent van, erre utal a regény címe is. Bár eredetileg a rádióállomás miatt jöttek ide, Augustine nem nagyon foglalkozik már a világűrrel, ehelyett a pézsmatulkok, a sarki nyulak és a vadvirágok kötik le a figyelmét.

Mindeközben az Aether legénységén elhatalmasodik a csüggedés. Az űrhajónak nem véletlenül ez a neve: Aithér a levegő istene. A szó emellett a titokzatos kvintesszenciára is utal, az asztrofizika hajnalán pedig a tudósok egy ideig úgy gondolták, hogy éter tölti ki a csillagközi teret. A földi kapcsolat megszűntével az űrhajó utasai olyan elhagyatottak lesznek, amilyen ember még soha nem volt a történelemben. A feszültség nő, van, aki már a munkáját sem tudja megfelelően ellátni. Hirtelen borzasztóan fontossá válik mindaz és mindazok, amit és akiket a Földön hagytak. Sully (Sophie Rundle) szemszögéből látjuk az eseményeket. Kiderül, hogy – Augustine-hoz hasonlóan – ő is a másik szülőre hagyta a gyerekét azért, hogy a karrierjében előbbre juthasson.

Valószínűleg ez így túl unalmasnak tűnt, ezért került be a filmbe két, a könyvben nem szereplő izgalmasabb epizód is: egy meteorzápor és egy búvárkaland. Ettől eltekintve mégis úgy érezzük, a film szegényesebb, sokkal szegényesebb, mint a regény. Mondhatni, ég és föld a különbség. Mintha egyedül az lebegett volna a rendező szeme előtt, hogy a végére maradt fordulat minél hatásosabb legyen. A könyvben az égi és az űrbeli történések sajátos tükörképei egymásnak: sok jellemző megegyezik, de a két helyszín közötti eltérések legalább annyira fontosak. (A regény történetvezetéséről Alfonso Cuarón Gravitáció című filmje juthat eszünkbe, melynek egyik jelenetében az űrben rekedt Dr. Ryannek (Sandra Bullock) sikerül valakivel kapcsolatot létesítenie a földön. Cuarón fia, Jonás leforgatott egy rövidfilmet Aningaaq címmel, melyben a másik fél szempontjából is bemutatja ezt a kapcsolatfelvételt.) Míg a regényt elolvasva egységes képet kapunk az eseményekről, addig a filmben még a végén sem világos, hogy miről is szólt tulajdonképpen a történet. Augustine előéletéről ugyan megtudunk egyet s mást – a fiatal Augustine-t Ethan Peck játssza –, ám nem változik meg úgy, mint a könyvben. A betegsége egyre jobban kínozza, ezért csak néz ránk fáradt, sokszor kifejezéstelen tekintettel. Az űrhajóban viszont a baljós előjelek ellenére minden nyugodt. Sully nemhogy nem küzd magánéleti gondokkal, egyenes úszik a boldogságban, hiszen éppen gyermeket vár, az apa pedig történetesen a hajó kapitánya (David Oyelowo).

Bár George Clooney színészi pályafutása sem egyenletes színvonalú, rendezései mindeddig nem okoztak csalódást. Sajnos az Az éjféli égbolt sem színészi, sem rendezői munkásságában nem kerül majd előkelő helyre.

Fotó: Netflix

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 10-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria